Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-06-20 / 25. szám
a vasút jótéteiből leendő kirekesztésünk okát magunkban kelljen keresnünk : tétessenek uly lépések, melyek folytán Debreczennek Böszörmény, Dórogh ésNánáson át a Tiszával, például Löknél lóvonatu vasút által egybekapcsolása lehetségesittetnék. A tett indítvány, mint mely a H.-Kerület három nagyobb városának szorosan gazdá- szati életébe vág, nem tévesztette el hatását, s észrevétel nélkül közelismerő méltánylattal fogadtatván, a kiviteli módozatok megállapítására a szükséges költségelőirányzati adatok beszerzésére az indítványozó elnöklete alatt a fenn érintett s közelebbről érdekelve levő városok főhadnagyai és a kerületi mérnök-kiküldöttek. Mint halljuk, Böszörmény város közönsége maga részéről a legmelegebb fölkarolással tette sajátjává ez ügyet, s ennek létesítéséhez a legnagyobb áldozattal járulni késznek nyilatkozott; s legkevésbé lehet okunk kétkedni a felől, hogy Nánás és Do- rogh városok s Szabolcsnak érdekelt községei is vállvetve közremunkálandanak ezen — jövőjében oly sokat Ígérő vállalat megtestesítésén, mely által mezőgazdasági ter- rnelvénveink — a szállítás eddigi, sajnosán érezhető nehézségeinek szükségparancsolta legyőzésével — a keletpiagZra bevonathatván, a lóvonatu yasutban közjólétünk ez időszerinti leghathatósabb emeltyűjét isme- rendjük fel. Erről előlegesen csak ennyit. X. Nyii'fii lombok. x. (Unalmas polémia, mely azonban igen rövid — publikum örömére, szerkesztő boszu- ságára.) Hogyan uraim! „csekély jutalomért csak oly híven kell szolgálnia a tanítónak, mint a legnagyobbért“ — ezt mondják önök? Az ilyen beszédekre azt jegyezte meg hajdan az én vén principálisom : „nagy és t'ellen- gős szavak, magasan járnak mint a fellegek, de közeik üresek, mint a fellegekéi.“ Én pedig azt mondom, hogy az ilyen beszédek merő üres hang, melynek az emberi természet sajátságával s az élet hangos követeléseivel szemben — nincs, értelme, Mindnyájan vágyunk húséT Á R C Z A. A varsói menekültek. Történeti beazély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) Midőn Gyurovics ez utóbbi eseményt beszélé, Fe- bronia szemlátomást halványodni kezdett, s midőn beszédét a százados elvégező élesen felsikoltott, s nagy erejébe került, hogy a székről, melyen ült, eszmélet nélkül le nem bukott. De az erős lélek birt uralkodni az elgyengült érzékek felett, s erősen fentartá magát. „Mi volt ez Febronia? E kétségbeesett felsikoltásnak magyarázatával tartozol.“ „A magyarázat látható, — mond erőltetett mo- solylyal Febronia — s szép fehér kezét mutató elő, melyből a vér csepegett, vigyázatlan voltam, egy varrótű nagyon megszurta ujjamat.“ Gyurovics meglátszott elégedve lenni a nyert magyarázattal s már távozni készült, midőn az utczáról épen az ablak irányában háromszor egymásután éles sipszó volt hallható. „Hab őkéinek!...“ kiáltott önfeledetten Febronia, azonban szerencséiére Gyurovics által nem értett nyel- ve(>, — és sietett az ablakhoz, hogy annak szárnyait széttárja, de megfontolván o tett veszélyes következé- zcit, szándékával felhagyott, s eg}’ a közelebbi kis asztalon^ levő tükröt vett kezébe s helyezte az ablak párkányára. mely tett. valami titkos jeladás bélyegét látszott magán viselni. „Ezt ismét nem értem,— mond gúnyoros hangon a százados — szíveskedjék újabb magyarázatot adni!“ »Úgy látszik — válaszol Febronia közönbös hideg kifejezéssel — ön ma nagyon magyarázatokat kérő kedvében van, az őröknek a kik itt sípoltak az ablak alatt, ki akartam szokni, hogy beteg lévén a háznál, másutt jelentgessék éberségöket. most jó éjt százados ur, kérem a porokat, majd ha készen lesz minden, meg fogom hívni a temetésre.“ Gyurovics a porokat egy beirott papírba göngyölve átadó s jó éjt kívánva eltávozott az épület másik szárnyába.^ melyet hihetőleg szállásul birt. Febronia bezárta útónba az ajtót s vissza térvén felemelő a porokat tartalmazó csomagot s felkiáltott : „Ismét több egy bizonyitványnyal!“ Azután a beteg ágyához ment, friss vizes ruhát tett fejére, s egy ideig szótlanul merengett, majd csendesen kiment az ajtón, S midőn latta, hogy a százados lefeküdött, visz- szujött ismét a szobába, elvette az ablakból a tükröt, giink és erélyűnk arányában élvezni a jutalmat, de ha ezen arányt éveken át nemcsak kivívnunk nem sikerül, de sőt az önök által emlegetett „kötelesség szentsége“ ellentétbe jő az önfentartás hatalmas ösztönével, bizony a legnemesebb buzgalom is meghanyatlik és elbénul. Flzt akarják önök? Nem képzelem, mert ime intézkednek, hogy a jó tanítók előléptetés útján anyagilag jobb sorsba helyeztessenek. Miért tehát a hivatkozás ama merev elvre, melyet intézkedéseikben saját magok megczáfoliiak, elitéinek ? Megvalljuk, kiváncsiak volnánk látni, miként alkalmaznák önök a bivatolt elvet saját becses önjökre; miként tanúsítanák a másoktól követelt önfeláldozást, ha életpályájok munkakönyvének „soll und haben“ rovatait egybebasonlitva, azon szomorú meggyőződésre jutnának, hogy „e világon nem a köny- nyü embereké a futás, nem a bölcseké a kenyér"; vagy azt tapasztalnák, mit egyik ismerősünk, ki keserű humorral beszélte, hogy egy-egy órai magántanitásért 8 azaz nyolez krajczárjával honoráltatott a kegyes pat- ronus által, mely fényes summa azonban — levonva belőle csizmakopást, gyalogolást, — épen nullra i— 0 sőt talán még mínuszra is alásülyedt? Vagy „már ez más“ — mint kasznár uram mondó. Hagyjanak lel önök a nagy hanggal és üres szavakkal, — és rideg elvek helyett, melyeket az élet kinevet és lerombol, adjanak kenyeret — biztos nyugalmas tisztességes kenyeret a nevelésügy munkásainak! És akkor aztán önmagától elesik a másik vád is, melyet önök ellenükben emelnek, jelesül hogy „némely részük annyit sem érdemel, mennyivel jelenben di- jaztatik.“ Akkor — és csak is akkor — alkalom nyílik a nevelésügy vezetőinek, hogy a néptanítói állomásokra egyedül és kizárólag szakképzett és benső hivatással biró egyéneket alkalmazzanak; hogy érdemleges jutalom után áldásos munkát követeljenek; és hogy — mi kiváló figyelmet érdemel — a nevelés súlyos munkájában kimerülteket azonnal nyugalmazva, ujabb-ujabb erőkkel adjanak folytonos megifjodást és élénkséget a nevelésügynek. — Jelenben igazuk lehet önöknek, de nékünk nemcsak a mával és holnappal, hanem a jövővel is, és főleg a jövővel kell foglalkoznunk, egyengetvén a tért és megvetvén a szilárd alapot, melyen utódaink biztosan haladhassanak, építhessenek. És ha ezt nem tesz- szük, ha tanítóink helyzetének gyökeres javításáról nem gondoskodunk, — bigyjék el önök, hogy nehány év el- forgásával „ilyen“ egyének sem vállalkoznak a pályára, melynek baljóslatú jelmondata : „quem dii odere pae- dagoguin fecere“. Kivált ha a mostani „közösügyesbajos boldogság“ szerencsés kimúlásával, minden jóravaló ifjúnak feltárulnak a háladatosabb pályák, melyeket 18 év óta elzárt előttük absolutismus mama mostohaanyái csontkeze. De talán ezen „szerencsés kimúlásban“ sem hisznek önök ? Akkor elválnak utaink, mert a mint sejtem önök azt tartják-, mit doktor Skorbuncius : „a beteg ugyan meghalt, — mindegy, az elv győzedelmeskedett1,. z. Y. LEVELEZÉSEK. Sz.-Gy.-Ábrány (Szabolcs), junius hó 1868. Tekintetes szerkesztő ur! Szivemből óhajtottam volna jelen soraimban igénytelen községünk úgy anyagi, mind szellemi gyarapodásáról, örvendetes tudósítást köa gyertyát eloltotta s kinyitván az ablak egyik szárnyát, egy kis elefántcsont-sipot vett elő, a mely különben tűtartó volt, — abba háromszor fújt, most elkezdett tizenkettőig olvasni,1 s az utolsó számnál már hangzott távolabbról az ismert felelet, minek hallattára köpenyét magára bontván, kisietett az utczára, hol egy elburkolt alak várakozott reá, egy kézszoritással üdvözölvén egymást, szótlanul vezette be azt a szobába, s gyönge fényű lámpát gyújtván, mindketten helyet foglaltak. Az érkezettben, mint gondolhattuk is, Babilasra ismerünk. „Ab Babilas —mond suttogó hangon Febronia — mily fájdalmat kellett kiállanom éretted, a százados elbeszélése után azt hittem, hogy solia többé nem látjuk egymást. De, bála az égnek, te élsz, én többé nem aggódom. Te ma nagyon sokat koczkáztattál, félek hogy ha meggondolóbb nem leszesz, koczkáztatod terveinket. De szólj, mi történt veled?“ „Jól tudod Febronia, hogy az égő palotába nem azért rohantam, hogy Hedvig grófnőt az Ígért 100 aranyért kézbe adjam, hanem hogy ha lehet, megmentsem. A folyosó alatt, hol már nehéz volt a tűz miatt az irányt feltalálni, sebesen keresztül futva — még több helyen be lehetett a palotába jutni. A grófnőt atyja szobájában találtam Jozefinevel, épen midőn az öreg gróf holttestét vonszolták be az ablakból, segítettem nekik, a családi ékszereket, a rablók által meg nem talált pénzeket és a szükséges öltöny-darabokat magunkhoz véve a pinezébe akartunk menni, hogy ott a grófnő elrejtőzzék : az ablakon kitekintve látóm, hogy Adéllel mi akar történni, lehunytam azonnal podgyászo- mat, s mivel a gróf szobájában nehány fegyver volt, kezembe ragadtam egyet, ntánna a másikat, és ismét a harmadikat, láttad mit tettem; neki megkegyelmeztem, életére jobban vigyázok mint a magaméra, nekünk őrizni kell e gaz életet, mig a boszura meg nem érik. A grófnő hátam megöl nézte testvére meggyaláztatását, hangosan zokogott s kevésbe múlt, hogy Gyurovicsra fegyvert nem ragadott, de figyelmeztetőm a menekülés szükségességére, ugyanazért a gróf holttestével és az említett podgyászokkal lesiettünk a pinezébe, hol a grófnő eg)' titkos ajtót fölnyitván, egy tágas földalatti folyosóban találtuk magunkat, mely több száz ölnyi hosszaságban a külvárosban végződik egy egyszerű háznál, mely szintén a gróf tulajdona, s melynek lakója mindég a legmegpróbáltabb hűségű embere szokott lenni. FI folyosóban van a grófnő, atyját már ez éjjel elte- mettettük a családi sírboltba, ama külvárosi hive által, most azért jöttem, hogy Adélról tudomást szerezzek, s ha lehet megmentsem őt, hogy testvérével együtt menekülhessen.“ zölui, de sajnos, hogy örömhír helyett Dobránszky Péter ur által közlött vezérczikkből ezen szavakkal kell felkiáltanom : „Segélyt, könyört kér a szenvedő emberiség!“ ' , En e szomorú, de igazságos szavakat ismétlem községünk lakosságának nevében. És most, mielőtt teli. szerk. ur engedelmével jelen közleményem valódi tárgyára áttérnék, elkerülhetetlenül felemlitendönek vélem, miként községünk lakossága a jelen időben is még a földesúri szolgálat terhével küzd s hogy tulajdon föld nélkülözése miatt idegen községek határain kell feles és nem ritkán harmados földmunkálattal önmaga s családja számára az elkerülhetlenül szükséges élelmi czikkeket beszerezni, úgy nem különben legelőtér hiányában, a legfelcsigá- zottabb legelő pénz-fizetés mellett kell barmainak táplálékáról gondoskodni, ezeket tetőzik még az általános terhek, u. m. országos adó, községi pótadó, országos közmunka, lelkész, néptanítói s a t. adózások törlesztése, — melyek a szorgalmas nép munkásságának legnagyobb fokút igénybe veszik. Mindezeken kiv.ül a róni. kath. és g. katli. templomok felépíttetése is —■ vallás iránti szent kötelességből — égető szükséggé vált — s mindkét templom építése a múlt évben niár meg is kezdetett. — Igaz ugyan, hogy az építkezéshez nemes szivü adakozók tetemes pénzösszeggel járultak, — azonban, súlyos teherként nehezül a lakosság vállaira a szerződésileg kikötött kézi és igás napszámok teljesítése; — s hogy ez minő teher? kitetszik abból, miként a kézimunkásoknak hetenkint két, sőt három napot is szolgálni kell, mig az igavonó jószággal bírók az építéshez szükségelt tégla s faanyagokat Ér-Mihályfalvá- ról, s a hozónk nagy távolságra eső Székely hídról szállítják be. Mind ezen terhek könnyítése czéljából a múlt évben azon kérelemmel járult községünk lakossága a nagy- méltóságu m. kir. közmunka és közlekedésügyi minisztériumhoz, miszerint a helyzet nehéz voltára tekintettel a lakosság az 18G7. és 1868. évi országos közmunka kötelezettség terhe alól oldoztassák fel. — Ezen kérvény a megyei hatóság részéről az illető minisztériumhoz újból felterjesztetett ez évi május havában, két rendbeli kérvényünk azonban még mind ez ideig semmit nem eredményezett, sőt a múlt 1867. évi közmunka váltsági dijak behajtására két csendlegéuy kiküldetett. S habár jóllehet a községi elöljáróság végrehajtása felfüggesztése tárgyában a szükséges lépéseket meg tévé, mindazonáltal e helyen, a szenvedő emberiség nevében hivom fel a megyei ügyek vezetésén álló, s a nép javát s boldogságát szivükön hordozó vezérférfiakat —• könyürületre, nem kérvén egyebet, mint a mit joggal kérhetünk : felfüggesztését a jelen körülmények között megsemmisítéssel határos végrehajtásnak, a miniszteri határozat megérkeztéig. Ezen kérelmünk — hinni óhajtjuk — teljesülni fog. Mert a megyei kormány élén álló férfiak bizonyára felismerik aggasztó helyzetünket. Hazafiul üdvözlettel vagyok szerkesztő urnák igaz tisztelője . . . y ............n. H .-Dorogh, junius 16-án. Tisztelt szerkesztő ur! Örömmel olvastam, agy hiszem általános elismeréssel találkozott abbeli intézke„A grófnő •— mond Febronia — itt fekszik, nagyon beteg, a kiállott szenvedések erősen megrázták lelkét, még mindég eszmélet nélkül van. De megmenthetjük őt, a véletlen csodálatosan kezünkre dolgozik. Gyurovics e porokkal akarja bevégeztetni szenvedéseit; neked e pillanatban teremtened kell altató s a testet tetszhalálba ejtő porokat, igy megmenthetjük, mert Gyurovics megfogja őt nézni, de a hulláktól való ismeretes félelme miatt temetését ream bizandja, most el gyorsan az altató porokért, majd máskor többet!“ Babilas eltávozott, de kevés idő múlva a jeltadó három síphangot lehetett hallani, Febronia kisietett s néhány szóváltás után a kívánt porokkal visszajött. A grófnő ez alatt, talán a kissé huzamosabban tartó nyugodtabb alvás után felébredve eszméletére látszott térni, s vizet kért, Febronia a porokat egy pohár vizbe vegyité, s a grófnő azt egészen kiürítette. Azonnal mély álom fogta el, lassankint halványodni és hidegülni kezdett a lázas test, a szemek lecsukódva, az ajkak elkékülve, a tagok megineredve feküdének. Febronia azonnal parancsot adott a lovak befogására, s e közben a századost is felköltötte. Gyurovics csakhamar megérkezett, megtapogató a grófnő ütereit, hideg homlokát s helybenhagyólag intett fejével; ez alatt a kocsi előállott, de a kocsis vissza- parancsoltatott, s Fcbroniával “ketten feltették a halottat, ruhákkal betakargatták. Febronia a gyeplőket kezébe vette, de midőn a kaput bezárta Gyurovics, felugrott az első ülésre Febronia mellé s e szavakkal vévé át a lovak kormányzását : „E szép menyasszony temetésén magam is jelen akarok lenni, saját kezemmel akarom a Visztulába temetni.“ Babilas az előre kijelölt ponton várakozott, de nem kevésbé hökkent meg, midőn a nagy sötétség daczára felfedezte a halotti kíséreten Gyurovicsot; komoly gondolatok között csak Febronia által vétetve észre követte a kocsit. Febronia élénk beszéddel foglalta el Gyurovicsot, még szerelemről is beszélt neki. Szűk sikátorokon, mel- lékutczákon keresztül, végre a Visztulához értek. Gyurovics leszállt a kocsiról s a folyam mellé, bocsátkozott alá, hogy helyet keressen, hol a jég a nélkül, hogy törni kelletnék eltemesse áldozatát. Ezalatt Febronia valami terhet leemelt a kocsiról, a következő pillanatban valami beburkolt test hullott a folyamba, mely a vékony jégréteget beszállítván, kétfelé csapta a vizet, azután csendes lett, minden, mint a halál birodalmában. Gyurovics a temetéssel meg volt elégedve. (Folytatása következik.)
