Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-04 / 1. szám
II. évfolyam. 1. szám. Szombat, január 4. 1868. Szerkesztői és kiadó iroda: NYÍREGYHÁZÁN, Széna-tér 121. sz. alatti hrízban. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Előfizetési dij : A kiadó-hivatalban egész évre . . . 5 fr. 50 kr. Házhoz hordva vagy postán küldve . 6 „ Félévre ....................................................3 „ Évin-gyedre...............................................1 „ 50 kr. Hirdetések dija : minden öthasábos petit-sor egyszeri igtatásánál fi kr., többszörinél 4 kr. Bélyegdij 80 kr. Vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden szombaton. Külföldre ne'zve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad: Haasenstein és Vogler Becsben, Hamburgban, Berlinben, M.-Frankfürtban, Baselben és Lipcsében. Itoldog újévet kiválniuk! Városban úgy mint falun az év első napján — testvér, rokon, barát és ösmerős üdvözli e szavakkal egymást. Mi is t. olvasóinkat e szokásos magyar üdvözlettel köszöntjük ; mert jobbat mint boldogságot nem kívánhatunk. Miből áll az ember boldogsága? erre nehéz megfelelni, mert azt csaknem mindenki másban és másutt keresi, s a boldogság keresése közben sokszor álutakra téved. De van azért oly tér, hol mindnyájunk boldogsága öszpontosul: e tér a családi tűzhely és a haza! Adja Isten, hogy családja körében mindenki találja fel azon örömöket, melyek egyedül teszik boldoggá az életet; adja az ég, hogy 1868. arany betűkkel legyen megörökítve a történelem könyvében s bálaérzet fogja el még századok múlva is a magyar szivét, ha ez évre visszaemlékezik. Ily boldog újévet kíván olvasóinak és az egész hazának a szerkesztőség. Egy komoly szó városunk képviseletéhez. Alkotmányunkat — legalább amennyiben annyiban — visszanyertük; a szabadság is bevonult újra hazánk földére, hóimét oly soká száműzve volt : és — mily viszás- nak tetsző tünemény! — hazánk még folyvást a régi elhagyatottság szomorú kepét mutatja; mi csak olyan szegények vagyunk, mint azelőtt; a nemzeti nagyiét és boldogság kedves eszményképei most is . . . épen csak eszményképek, most is csak elérhetetlennek látszó távolságban lebegnek előttünk! Mi következik mindebből ? Mindenekelőtt az : hogy szabadság és nemzeti nagyiét, alkotmány és nemzeti boldogság korántsem folynak közvetlenül egymásból, hogy alkotmány és elhagyatottság, szabadság és Ínség egész testvériesen megférnek egymás mellett! — De hogy is lehetne az máskép ? Alkotmány és szabadság mintegy csak a tavasz : de mit ér a legkedvezőbb tavasz is, ha nem miveli senki a földet, ha nem vet senki egészséges magot a megművelt földbe, melyen a tavasz erejét megmutathatja ? A tavasz serény földmivest, a szabadság is serény munkást kíván : csak igy képes az emberiség e két legvonzóbb nemtője üdvho- zólag, boldogitólag hatni. :Vajha ezen egyszerű, de mégis oly gyakran épen nem vagy félreismert igazságuk mindenik magyar hazafi előtt tisztán állanának! Vajha hazánkban mindinkább fogynának azok, kik üdvöket, boldogulásukat a kormánytól, s napról napra szaporodnék azok száma, kik egyedül önmagáktól várják! kik szabadságot, alkotmány, felelős kormányt nem a jólét ingyenosztogátéinak, hanem egyedül annak, a mik, t. i. puszta feltételeinek tekintik, Ez oldalról tekintve a dolgot, épen oly viszonyban állunk a szabadsághoz, mint az Istenhez, mely viszonyra nézve egy ismeretes példabeszéd igy szól: „Segíts magadon, s akkor az Isten is megsegít!“ Ha ez áll, bizonyosan nemke- vésbbé helyes a példabeszéd ilyetén kitétele sem: „Segíts magadon, s akkor a szabadság is megsegít!“ Onsegitség minden derék ember és valódi hazafi jelszava! Ám dekiképesönsegitse'gre? Erre egyedül munkásság és miveltség képesíthet. Egyedül miveit munkásságban és munkás miveltségben rejlik az egyesek csak úgy mint az egész ország jóléte, szebb jövője. Ha ez áll, hazánk felvirágzását korántsem tarthatja a józan és őszinte hazafi oly hamar bekövetkezendőnek, mint azt sokan, kiknek ítélete nem a tények szilárd, hanem vágyaik és reményeik ingatag alapjára támaszkodik,— hiszik vagy hitték. Nem mintha hazánkban miveitekben és munkásokban hiányt szenvednénk : az a mi nagy bajunk, hogy nálunk a mi vei tele nem munká- s a k és a munkásak nem m i v e 11 e k! Ez nem maradhat igy, ezen segítenünk kell, ha csakugyan haladni kívánunk a haladókkal. Gyökeresen e bajunkon egyedül alapos tanodák felállítása segíthet; mert csak ily tanodák teremthetnek számunkra miveit munkásokat. Hogy tehát a követelt onsegitség minél több egyesnek lehetségessé tétessék, legelső teendőnk közé tartozik : a tan ügy újjászervezése! T Á R C Z A. Költői levél a „Nyir“-hez. Tokaj, deczember 26. E levelet — barátságom jelzálogát — Vedd szívesen szerkesztőség, Tokaj bércze nyájas arczczal köszönt hozzád, Mert felettünk egyenlően derül az ég . . . Vagy mit mondok, ábrándozva mit merengek ? Egyenlően zúg a vihar, zúg a felleg ? ! Na de, még szebb az élet a küzdő zajban Honszerelmünk lángja mellett, Tudván mennyi erő rejlik e vigaszban: Magas hegyek tetejére száll a felleg; De a nap is legelőször ott pirul fel . . . E hitben hát béküljtink ki bús egünkkel; E hit legyen uj pályádon hű vezéred Ha jőnelc rád nehéz napok, S megszólnának rágalmazó denevérek, Melynek ki vannak téve a szabad lapok, Mit se gondolj a rágalmak seregével, Porba hull az ármány minden fegyverével Rágalom még szilárd keblii földiákat 1 Meg nem döntött, el nem sodort, — Sőt a maga hányta gazon fel-felakad, S mindig is csak önmagára szórja a port . . . Mig az, kit a közbeesőiét vértje fedez — Zajon s hullámtorlaszokon bátran evez; Félre tehát aggodalom, félre bánat! Lobogódat tárd az égig . . . ! Lapodat — mely nem hord szégyent, nem tűr vádat — Az alföld szép leányai is megvédik, — S ily vezérek — élén ily szent védelemnek — Szerencsésen hamarabb is férjhez mennek . . . Adjon Isten „Nyír“ hát neked szebb jövőre Sok jó előfizetőket, Hogy légy a jog s a szabadság erős őre üldözvén a szabadságot üldözőket, S hogy lobogjon — mely a hazát még megóvja — Honvéd kézben a szabadság lobogója! Szerk. pl. bm. h. Éljen is a honvédelem igaz népe, S a szellem, mely össze-tartja, Minden idők viharzatán legyen vértje Negyvennyolczas alkotmánya lombozatja; S ez ős fának semmi vihar nem árthatván Szabadság örömvirága nyíljon o fán. S mig e virág kikeletre felvirágzik, Csak munkáljunk, s zengjen a dal, Zengjen a dal Kárpátoktól Ádriáig — Megvirad még a sötét éj lejártával. Kitartás hát s testvériség, éljen a bon! Mely a honvédek fejére koszorút fon. gesztelyx Nagy Gerzson. A varsói menekültek. Történeti beszél)’ Gyöngyös)' Sámuel-től. Varsó, Varsó! . . te köny, te véráztatott borzasztó rombalom, te szabadságbősök bölcsője és sirja pgviránt, minő nagyszerű s mégis minő bús az emlékezet, mely neved hallattára az érező kebelben felmerül! Hányszor vetett már a nemzet gyilkosok hada gyűjtő üszköt reád, hányszor irtotta már ki mint favágók bárdja az erdőt, — szabadságért küzdő gyermekeidet, és a Visztula, mely bús babjait halk morajjal hömpölygeti melletted, hányszor vetette már partra nyom nélkül eltűnt fiaid megcsonkított, szétraarczangolt testeit ?! Van-e még fa a kiirtott erdőben, „a dűlő fák virágporából s a földbe szakadott gyökér- szálakból" r.ó-e még uj erdő, fiatal, erős, mely szembe mer szállani a viharral, észak tággasztó, öldöklő viharával ?! Varsó te állsz, de csak mintegy roppant „élőszobor" egy leölt nemzet sirja felett, vagy mintegy vérből, tüzbül és átokból épített roppant ma .zoleum a vértanúk százezreinek hamvain; falaidon még most is ott sötétlenek üldözőid vérrel ivott neveik! Letörli-e az idő a vérrel Írott nyomokat, felépiti-e egykor a romhalmokat, visszaadja-e honának elvérzett gyermekeit? . . Soha! soha! soha! . . E város történetünk kezdetének színhelye, s mielőtt a szereplő alakokkal megismerkednénk, szükséges legalább futólag vele megismerkednünk; de hogy az összecsoportosuló események lélektanilag s történelmileg igazolva legyenek : nem lesz felesleges, ha egyszersmind rövid tekintetet vetünk a lengyel nemzet 1848 előtti legközelebbi politikai múltjának történelmébe. 1. Varsó egy három mérföldnyi területen fekvő nagy város, gyönyörű kertekkel és mezőkkel körülvéve, melyekre minden tavasz elhozza szép virágait, elhozza dallos madarait, s Varsó környékét a természet egy regényes panorámájává varázsolja át. A Visztula hullámain, mely Prágától választja el — csolnakok lebegnek, szerelmes ifjakat ringatva álmaik tündér-honába, midőn oly boldogan merengenek a hold ezüstös arczu- latán, mely a folyamban fürdeti fénylő sugár fürtjeit; a méla csendet olykor csak az egymásután elrobogó kereskedő-hajók egyhangú moraja zavarja meg, tova repítvén az érdek kalmár lelkeit. Benn a városban még ma is össze van halmozva minden, mit a lengyel nemzet fényes múltjában szépet és nagyot képes vala felmutatni. A királyi vár büszkén uralkodik a város felett, kolostorok és kiilfénydús templomok tornyai csillognak a nap sugaraiban; az egykori főurak pazarfényü palotái, egész utczákat alkotva még állanak: de hajh! a külfény, e hideg ragyogás, már csak bánatos nyomort takar, a fényes templomok csillárai mellett, csak a nemzet fájdalmának konyái tiindöklenek, és az orgonák mélabús sirdalánál fájdalmasabban hangzanak a legyilkolt nemzet egetverdesö jajkiáltásai s boszut esdő átkai! És a fényes paloták nagyrészének lakói nem többé a honfiak, nagy részüket, kivált 1835-től óta telivér orosz aristokrátia bírja, a leghirnevesebb lengyel családok birtokaival együtt. Miként történt ez, azonnal megfogjuk érteni, mibelyest a nemzet politikai múltjába futólagos pillantást vetünk. Lengyelország virágzásának korszakában Európának, ha nem is népességére, de területileg legnagyobb államai közé tartozott, a mennyiben területe 18,534 négyszög mérföldet is foglalt el; — romlásának magvai azokban el valának hintve már társadalmi szerkezetében,1 >a mennyiben az nem egyébh volt, mint sok fejetlen apró zsarnokok szövetkezése a nép ellen, hol az aristokrátia merész túlcsapougásai, a szabadság korlátainak erőszakos szétdöntésével a féktelenség szétcsapkodó árjai oda
