Nyír, 1867 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1867-12-22 / 12. szám
.— nincs az ördögben. An-a nekik nincs mérlegük, hogy latba vennék a történelem azon igazait, melyek tanúsága szerint mi életünkkel fogtuk fel a vasat, vérünkkel oltottuk a tüzet, melylyel a keleti fanatismus a nyugatot megölni és felperzselni akarta. Mig mi Európa nyugalma, békés annyagi és szellemi fejlése felett karddal és vérttel virasztottunk, és így az őskori sötétségből kikelni törekvő nagy életfolyamnak medret szabad előretörést biztosítottunk a világosság birodalmába: azalatt a nyugat háborítatlanul űzhette regényes kalandjait, és azért mert ezt tevénk, tagadja közrehatásunkat a nagyvilági cultura mai színvonalra hozatalában, csupán azt kiabálja teli torokkal: enyém a hatalom és a dicsőség! Természetes ő nem gondol arra, hogy mi lett volna fennen hirdetett századunk előrehaladottságából, ha Allah, a nagy, a hatalmas terjesztette volna a világra uralmát, vagy ha gondol is, hisz az Alkorán paradicsomot Ígér, hol a hurik és bajadérek boldog birodalma van, és ugyan kell-e ennél még több? Arról nem akar tudni a nagyvilág semmit, hogy volt egy nép, mely nem engedte leszakadni a feje fölött évszázadokon át függött Damocles kardot. Úgy tekint bennünket, mintha a nemzetek életmezejére csak 48-ban léptünk volna azzal a zászlóval, melyre az volt felírva, hogy szabadság! Egy ezredéves hőstörténelem igazait, azon bizonyítványokat, melyeket a leviharzott századoktól vérrel és dicsőséggel vettünk meg tekinteten kívül hagyva lcicsinyli nemzeti küldetésünk világraszóló jelentőségét. És csak a közelebbi hős tények vonták egyesek figyelmét nemzetünk történeti múltjára, csak egyesek ajkairól halljuk a nagy' világhoz intézett szót, mely népünk becsülete mellett emeltetik. A „Siécle“-ben nem rég az volt olvasható, hogy „kevés ország van Európában, mely oly kevéssé lenne ismerve mint Magyarország, pedig nincs ország, mely azt jobban megérdemlené nála.“ A berlini egyetem tanszékén pedig Hol- zendorff nyilvános vonatkozásaiban odautal, hogy tanuljatok politikai jellemet a magyartól. Legelső sugarai ezek a történelmi igazság ama világosságának, mely az ellenünk esküdt „sógorok“ rágalomteljes elferdítései által félrevezetett nagyvilág szivébe — miként az éjt eloszlató hajnali fény — behatni kezd. Legelső szó ez, mely a nemzetek életében kivívott érdemeink méltányolására hívja fel a hálátlan nagyvilágot. De ha fáj az neT Á R C Z A. Vj hazát keresők. Novella Brúnóid F.-től. Németből fordította S ...............Ilka. (Fol ytatás.) Puskás István nem merte háborgatni. „Hald tovább," mondá az öreg. A mit atyám halálos ágyán sejtett, beteljesedett. Bátyám évek után ismét hazatért, még pedig nyomorultan és szegényen, mert hajótörést szenvedett, életét is alig menthető meg; mint koldus lépett házamba és én mit tettem? Ételt, italt és ruhát adtam, szinleg igen szívesen fogadtam és atyám végrendeletét mutattam neki, melyben mindenből kitagadva, sőt átkozva volt." „A harczfi, ki annyi évek óta a halállal szembe állott, sirt mint egy gyermek. Én a másik szobámba mentem egy nehány forintért, mit neki adni akartam, de mikor vissza tértem, már nem volt ott. Senki sem tudta hová lett és ki volt e koldus, senki sem sejtette, hogy én bátyámat megcsaltam, megraboltam. Átok, átok fejemre!“ „Soha sem halottam felőle, némelyek azt állítják, Amerikában van. Ezen naptól kezdve soha nyugodt nem voltam, és ez egyedüli oka kivándorlásomnak; azon reményben, hogy feltalálom és vétkemet némileg helyre hozom.“ Az öreg Kardos elhallgatott; Puskás azonban kérdé: „Miért mondta mindezt nekem? mit csináljuk ezen pénzzel?“ Az aggastyán a kérdőnek kezét szórttá, rövid hallgatás után mondva : „István, egy valami folyton ösztönzött azt más emberrel tudatni; most hogy neked bevallottam bűnömet, oly nyugodtnak érzem magamat, most könnyen halok meg. Látod öcsém én már igen öreg vagyok, minden perczben halhatok meg; de te erős, egészséges vagy, s úgy lehet, feltalálod bátyámat az uj világban, künk, hogy csak most — annyi fergeteg lezajlása után, kezdenek emelkedni oly hangok, melyek arra figyelmeztessék a világot, hogy becsüld a kart, mely századokon át őrt állt nyugalmad hajlékánál; ha eddig magára hagyták vagy idegen érdekek rabjátéka gyanánt szerepeltették is a magyart, de azért büszkén és joggal magasztosul fel nemzetünk kebelén az öntudat, hogy annyi vihar között önerőnkből megtudtunk állani a lét földjén; nemcsak, de még egy fél világot takargatáuk védszámyaink alatt. Nemzetünk geniusa iránt áldás kél kebelünkben, ha bejárjuk a világot, mert azzal az édes meggyőződéssel leszünk gazdagabbak, hogy nem akadtunk a magyar nép párjára, nem akadtunk olyanra, mely ész és szívre fölülmúlja a magyart. Nekem Németországon keresztül tett utamban, de tapasztalataim folytán, melyeket Porosz- ország több vidékén, városai úgy mint falvaiban szereztem, azt kellett beismernem, hogy a német közember az anyatejjel igen alfoku tehetséget szí be, nem lehet vele a legyszeriibb dolgokban sem boldogulni, mihelyt an'ól van szó, hogy saját fejéből süssön ki valamit. Az angol és más nemzetiségek közembereiről hasonlót olvastam. Ezekkel ellentétben a magyar közember magával hozta még az altai bérezek tüzéböl amaz őskeleti tüzet, mely ép oly ruganyos villám- szerűséggel szikrázik eszmemenetében, mint a mily fellángolóvá teszi szivét. Meg van természetében az a ragadó ár, mely felfogásán a vihar rohamos könnyedségét, érzelmeiben a szétrobbanás eszményi gyorsaságát testesíti meg. Ez az a sajátságos hatalom, mely őt a fergeteggel is tusára kelni készti, az a meg- törhetlen aczél, mely annyi századok vérzivatara után is megmutatta, hogy tud. Ez ad neki lélekjelenlétet arra, hogy a legnagyobb válságokból is kiküzdhesse magát. Csodálkozva kérdenék ezek után, hogy honnan igazolja tehát magát az a körülmény, hogy a német, angol, franczia és más nemzetiségek daczára azon sovány örökségnek, melyet a természet hagyott rájuk, oly Aránytalan mértékben felettünk állanak szellemi úgy mint anyagi fejlettség és jólét tekintetéből? Két fontos okkal lehet e kérdésre felelni, az egyik nemzetünk természetén, a másik társadalmi viszonyaiban gyökerezik. A veszprémi iparosok emlékirata. Vettük az iparügy rendezése tárgyában a veszprémi összes iparosok testületének emén nem Íriszem, hogy odáig eljussak. Ha őt feltalálod, mond meg, hogy meggyóntam neked és bevallottam nagy bűnömet, örökségéből egy fillér sem hiányzik, sőt minden kamattal együtt küldöm. Ha azonban fel nem találnád, úgy fordítsd leányod kiházasitásához.“ Puskás válaszolni akart, de az agg felállott — és az őr a kosárban elkiáltá magát: „Vitorlák, hó! dél-dél-kelet.“ A kapitány a fedélzetre lépett, egy szél roham a köteleket és vitorlákat csattogtatá. Az ég egészen beborult, a lég sűrűbb lett, a vihar kezdődött, nyilsebességgel hasitá a hajó a habokat. Az öreg Kardos a hajó orrán ülve nem gondolt a tornyosuló habokkal, melyek őt elnyelni fenyegettek. „Uram kegyelmez“, imádkozott a viharba merően nézve. A szélvész ordított, a hajó minden perczben elsülyedni látszott, a vitorlák már leszedettek és mégis borzasztó sebességgel hasitá a hajó a habtornyokat. A kivándorlók a fedélzet alatt sírtak, rimánkodtak és imádkoztak, mert mindenkit lekergeté a kapitány, egyedül az öreg Kardost a szentirással kezében nem merészelte leküldeni. Esni, villámlani és menydörögni kezdett, a vihar perczről perezre iszonyúbb lön, a hajó fedélzetét elboriták a habok, mindenki veszni készült. Az ordító szélvész és menydörgés közt a kapitány hangja hallatszott : „mindent a tengerbe!“ — Mindenható Isten! a kivándorlók minden ládája és podgyásza a tengerbe hányatott, A vihar még sem enged, a hajó a .vihartól korbácsolva, villámsebességgel hányattatott a vizhegyeken fel és le, a kapitány levágatta az árboczot, mely esés közben a rezart is letörte. A hajó töredékké vált, ezen perczben úgy látszott a vihar is csilapulni kezdett, a fellegek eloszlottak, a szélvész megszűnt, a nap első sugarait pö- velte. A kormány nem volt törve, egy pót- árbocz felállít tat ott s minden, mennyire lehetett, kiigazittatván. A kivándorlók siratták vagyonukat, a kapitány vigasztalta azzal őket, lékiratát. Ebből néhány pontot kiemelünk tájékozásul iparosaink és szakavatott közönségünk érdekében. Hazafiui kötelességének tartá a veszprémi összes iparosok testületé szót emelni a sinlődő hazai ipar érdekében, kimutatni törekedvén a bajokat, melyek alatt nyögni kénytelen s megjelelni szándékozván a módot és eszközöket, melyekkel a bajok talán orvosolhatók volnának. S teszi ezt azon biztos reményben, hogy szándéklata a magyar törvényhozásnál pártoló méltánylattal fog találkozni. Mind e bajokon okszerű nemzetgazdá- szati politika, szerencsés évek s az újólag feltámadó munkakedv és egyesületi szellem segíthetnek. A forgalmi eszközök szaporítása, ipartanodák és hitelintézetek állítása szilárdítani fogják a jóllét alapjait, s jóllét mellett újra meg fognak gyökerezni a társadalmi erények, s mi annyi viszontagságos óv után bizalommal nézünk a jövőbe, s bizalommal várjuk a magyar törvényhozás intézkedéseit. Jelszóvá, uralkodó fogalommá lön napjainkban az iparnál a ezéhrendszer eltörlése s ennek romjain az iparszabadság fölépítése. Az iparszabadság nagy eszme, s ha közgazdászati viszonyaink alkalmasak volnának ez eszme megvalósítására : a veszprémi iparosok testületé volna az utolsó, mely ez ellen szót emelne. Kétségtelen, hogy az iparélet rendezésére vonatkozó állami intézkedéseknél tekintettel kell lenni az ipar fejlettségi fokozatára, különben tévesztve van a kitűzött czél, s minden tévedés, mely a társadalom törvényeivel ellenkezik, szomorú eredményeket szokott szülni. Az 1860. május 1-én életbe lépett iparrend nem szakképzettséghez köté az iparjo- gositványt. Hogy valaki bármely iparüzletbe léphessen : elég volt nagykorúságot, büntetlen előéletet s önálló vagyonkezelést kimutatnia s még e kimutatásnál is a visszaélések ké- pezék a szokott módot s nem a törvényhez szigorú ragaszkodás. Azon szabály, hogy minden szabad vagy engedélyes iparos társulatba tartozik állni, teljesen gyiimölcstelen maradt, mert a mód, a melyen és a czél, melyért ez történhetett, szabatosan nem volt megállapítva, 8 meg nem történte esetére kényszerítő rendszabályokról nem volt gondoskodva. Pedig csak a társulat hogy életben maradtak. Egy sikoltás hasitá a levegőt, mindenki oda futott. Puskás állt, ott sirva, lábainál az öreg Kardos kötelek közzé bonyolítva, a letört árbocztól összezúzva, kezében a szentirást tartva. István kezébe vette a nyitott Szentirást és Hiob könyvében következő szavakat megjelölve találta: „A kik nyomorúságot szántottak és szerencsétlenséget vetettek, azok aratják is. Hogy Isten Iehellete által kivégeztettek és haragja által megsemmisittetnek“. István kalapját levevő és imádkozott, a körülállók követték. Ez után a halott a kötelekből kiszabadittat- ván és a tenger mélyébe eltemettetett. A szomorú kötelesség befejezte után a hajó tovább haladt. Senki sem tudja, hol az aggastyán sírja. Ä további út szerencsés volt, s hamarább mint vélték, Amerika partján kiszálltak. A fennebb elbeszéltek óta tiz év folyt le; forduljunk vissza elbeszélésünk első színhelyéhez. Puskás István szülőhelye ismét előttünk fekszik. Egy vándorló közeledik a helységhez. Vizsga szemeiből és járásából látható, hogy itt ismerős. Most egy domb tetőre lép és a község lábainál fekszik. A vándorló arcza napbarnított, az évek nyoma látható rajta. Járása biztos, mint olyané ki akadályokat legyőzni megszokott. Az arcz előttünk ismerős — és mégis idegennek tetszik. Puskás István az, ki ellent nem állhatott vágyának, szülőföldjén megpihenni s meghalni. A falu felől lihegve jön egy igen öreg ember, Puskás köszönti, ez fogadja, de nem ismeri; „hát nem ismer engem Tamás?“ az öreg ránéz, de szemei oly gyengéit, hogy fel nem ismeri; Puskás már nem állhatja, nyakába borul az öregnek s könyekre fakadva kiáltá : „Komám! hát Puskás Istvánt már nem is ismeri?“ az öreg egy lépést hátrált s merően néz a vándorra, azt megismerve kezet nyújtva kiáltá : „Isten hozott István! Haza jöttél? Hát Mari?“ (Vége következik.)
