Nyírségi Virrasztó, 1942-1943 (6. évfolyam 1-24. szám - 7. évfolyam 1. szám)
1942-03-01 / 5. szám
2 NYÍRSÉGI -virrasztó f GYÜLEKEZETI EVANGÉLIZÁCIÓ ENCSENCS. — Február 13—21. — Encsencs szabolcsmegyei nagyközség. Lakossága vegyes vallású, de a reformátusok vannak többségben. A kb. 1300 lelkes gyülekezetnek 1937. óta Keresztes Sándor a lelkipásztora, segédlelkésze pedig Zimányi József, aki az ottlévő kis, hitből élő árvaházat is vezeti. A gyülekezetnek három tanerős iskoláid is van. A komoly lelki munka nem nagyon régen indult meg, mely főként a szinte naponként másmás családnál tartott házi-istentiszteletek által terjedt és munkálódott. • Az evangélizáció esténként tartott templomi evángéliziáló istentiszteletből és közvetlen utána az iskolában tartott utó-összejövetelből, valamint a férfiaknak, legényeknek, asszonyoknak, presbitereknek és leányoknak egy- egy alkalommal tartott külön-összejöveteiből állott. A közibeesett vasárnap délelőtti isten- tiszteletén is hirdettem az Igét. Az egyes alkalmakra sokan jártak el. Az iskolában alig-alig fértünk. Jöttek Nyírbátorból, Nyírbogairól és Piricséről is. Valami különös és csodálatos éhség van a szabolcsi magyar népben az evangélium iránt. Még most is előttem van és azt hiszem, hogy sokáig előttem is marad néhány szomjasan figyelő férfiarc, amint riadtan hallgatják az istenfelejtésre döbbentő Igét és amint könnybelábbadó szemmel tekintenek fel a Golgotára, ahol Isten szerelmes Fia érettünk átokká, bűnné és szegénnyé lett. Ez az evangélizáció nem az aratás, hanem a vetés munkája volt. Vannak türelmetlen lelkek, akik a szomszédos falvak közösségeiből jöttek s úgy ítélik, hogy kudarcba fűlt az evangélizáció, mert a záró-összejövetelre nem vált szét a gyülekezet, mert nem hangzottak el bizonyságtételek, mert nem jutottak mindjárt oda a lelkek, ahol ők vannak. Ugyanis olvan sokan jöttek be az utolsó este is az iskolába, •hogy még alkalmat se adhattunk a megszólalásra, hanem a lelkipásztor hálaadó imádsága után közös hitvallásként elmondottuk az apostoli hitformát és közös imádságként az Ur mádságát. Bizonyos vagyok abban, hogy Isten dolgozott és Ö fog ezután is dolgozni ott az ő választottal szívében. A mag hullott és a mag Urának gondja van a vetésre. A mi dolgunk tovább imádkozni és hálát adni. Békef.i Benő. „Uram! Te adsz nekünk hékesséqet, hisz minden dolgainkat meqcselekedted értünk.“ Ésaiás 26:12. EGYÜTT AZ UR SZÍNE ELŐTT A szégyen. . .. nem ismeri a szégyent a gonosz! ■ Sofóniás 3:5. Mostanában jó néhány megszégyenülés ért. Egészen különböző fajtájúnk. Volt olyan, hogy készültem valahová szolgálatra és a vonat akkora késéssel indult, hogy mái' az állomásról vissza kellett jönni. A várakozás hosszú órái alatt állandóan ott kísértett bennem a gondolat: Isten nem fogadta el a szolgálatomat. Az ilyen gondolat aztán tovább gyűrűzik az emberben és felkavarja élete minden kudarcának, balul sikerült munkájának, nyomorult meddőségének szégyeneit. Voltak más fajtáik is, amikben nem csupán a magam egyéni szégyenét kaptam. Voltak olyanok, amikben látszólag az Ur ügye szenvedett szégyent és vereséget. Hiába vigasztaltam magam azzal, hoev nem-az Ur ügye, hanem csak az azt végző emberek vallottak §zégvent, újra meg újra visszatért az a gondolat, hogy mégis csak elakadt a munka, megakadt az evangéliumhirdetés, nem nyerettek meg lelkek. Aztán úgy adta Isten, hogy Sofóniás könyve került sorra. Ezt a könyvet nagyon régen nem olvastam és nem túl nagy lelkesedéssel fogtam hozzá. Aztán megdöbbentett az a hatalmas erő, ami az Ige ítéleteiből kisüvített s végre különös nagy ajándék volt számomra ez az Ige: „Nem ismeri a széqyent a qonosz“. Egészen új értelmet nvert előttem a szégyen. Drága ajándékká vált, orvossággá, amivel Isten. a betegségünket gyógyítja s amiben különös szeretettel állandóan gyakorolja életünk- * ben az Ö kormányzó munkáját. Áldássá lett maga az, hogy az Ige világosságában megláttam, müven jó, hogy Ismerem a szégyent. A látás ajándékáért adtam hálát. Milyen nagy jóság, hogv nem vakon hányódom, sötét tudatlansággal összekeverve a löt a rosszal, hanem Isten megmutatja azt is. ami kedves előtte, azt is, amit megítél. Persze nem úgy, mintha én beülhetnék az Ö székébe és ú<rv látnám vüágosan minden megszégyenülés okát. De úgy, hogy alázatosan észrevéteti velem a célját. Csöndesebben kell járnom, nyu- godtabban gondolkoznom, s mindenekfölött Reá sokkal jobban figyelve élnem. Még jelentősebb ajándék volt a szégyen, mint orvosság. Mennyi hiúság, mennyi eibizo- kodottság. mennyi magamra támaszkodás kísért meg állandóan. Hallgatom a szép Remé- nvik-verset: „Akarom, fontos ne legyek magamnak ...“ s aztán kiderül, hogy a vágyaimban, kívánságaimban, sőt a munkámban, a
