Nyírségi Virrasztó, 1941 (5. évfolyam, 1-22. szám)

1941-08-01 / 17. szám

nyírségi virrasztó 3 VISSZHANG Levéltöredék. ... Alig tudom valóságnak elfogadni, ami pedig boldog valóság: nem vagyok a sátán te­hetetlen martaléka. Mert az voltam. Borzadva látom, mennyire a hatalmában voltam. Ha nem tudott volna a sajátjának, nem kapaszkodnék belém két kézzel. De nem múlik nap, hogy ne jönne két-három komoly kísértéssel, az apróbb eseteket nem is említve. De milyen boldogság, Istenem, ha azt mondhatom őszintén, örömmel: nem lehet már barátom a sátán, én már nem rendelkezem ma­gammal, van jó Gazdám, aki olyan nagy árat fizetett értem, hogy én azért teljes engedel­mességgel tartozom. Hanem az engedelmesség! Azzal aligha­nem baj van! Mert, igen, hiába szégyellem, meg kell vallanom, gyáva voltam. A múlt vasár­nap délután volt hosszabb szünet után biblia- óránk és mi erre igen készültünk, hogy egy­részt a nyert áldásokból a többieknek is jut­tassunk, de tálán még inkább, hogy hosszú fo­gat csináljunk nekik. Utólag így látom. Testvéreim úgy kívánták, hogy én, mint akinek legjobban pereg a nyelve, indítsam meg a szót. És mi történt? Néhány haszontalan, gú­nyos megjegyzés, mely közben hozzám jutott, haragra lobbantott, úgy, hogy kurtán, hidegen mondtam pár szót, egészen mást, mint amit akartam és leintettem a többieket is. És hiába olvastam esti csendességemben a drága Igéket: Ne vessétek az igazgyöngyöt az disznók elé, — akkor kissé megnyugodtam, de a tövis a szí­vemben maradt. Mert mégis csak gyáva meg­hátrálás volt ez, nem egyéb. Csak erőtlenség az. ha a kavicsokon is elbotlutík, hogyan aka­runk köveken járni? O. Zs. Millió ember van, kinek azt örökké kell siratni, hogy meg nem tért, de nincsen egy lé­lek sem a mennyben, aki azon szomorkodnék, hogy megtért. Baxter Richárd. EGYÜTT AZ UR SZÍNE ELŐTT Kívánatos ajándék. . . . Magok a Lélek zsengéjének a birtokosai, mi magunk is fohászko­dunk magunkban, ... mert remény­ségben tartattunk meg . . . ha pedig, amit nem látunk, azt reméljük, bé­kességtűréssel várjuk. Róm. 8:23-25. Ha valaki csak egy kicsit is komolyan veszi az evangéliumot, állandó elégedetlenség­ben él magával. Ki lehet megelégedve hűségé­vel, engedelmességével, hitével, imádságaival, adakozásával, életével? Ez az elégedetlenség a hívő emberben két dolog által oldódik fel'. Az egyik a fohászkodás, melyben szüntelen beje­lenti segítségre-szorulását és segítségül hívja azt, aki maga mondotta: „Nálam nélkül sem­mit sem cselekedhettek.“ A másik pedig a re­ménység, mely szerint bízik abban, hogy aki elkezdette benne a jó dolgot, az be is végzi a Krisztus Jézus napjára. Csak a fohászkodás­ban és reménységben feloldott önmagunk iránti elégedetlenség ment meg a meddő és hiábavaló önvádak alól. Tudsz-e igazán fohászkodni nyomorúsá­gaid miatt? Imádságaidban kellő őszinteségben tárod-e fel és öntöd-e ki szívedet Isten előtt? Rengeteg bajunk származik onnan, hogy nem vagyunk eléggé imádkozok, nyomorúságaink miatt nem fohászkodunk. Van-e reménységed? Tudsz-e bízni abban, hogy Krisztus számára nem vagy reménytelen? Hiszed-e, hogy Krisztus nem bánta meg, hogy elhívott, hogy néki hatalma van téged tisztán, feddhetetlenül és szentül oadállítani önmaga elé szeretet által?! Mennyi megszégyenülés, meghátrálás és megalkuvásnak lett okozója az, hogy nem tudunk jól reménykedni. A nyomorúságok között való fohászkodás és reménység gyümölcse a békeséges tűréssel való várás, az az áldott lelkiállapot, amelyben igaz, hogy a nyomorúság sok próbája között is bőséges az öröm. Ez a várakozás nem hiába­való, mert Isten ígreteire és Krisztus vissza jö­vetelére való várás. Imádkozzunk egymásért az Ur színe előtt, hogy ezt az ajándékot mind­annyian megkapjuk. .. .i .. .5

Next

/
Thumbnails
Contents