Nyírségi Virrasztó, 1941 (5. évfolyam, 1-22. szám)
1941-08-01 / 17. szám
nyírségi virrasztó 3 VISSZHANG Levéltöredék. ... Alig tudom valóságnak elfogadni, ami pedig boldog valóság: nem vagyok a sátán tehetetlen martaléka. Mert az voltam. Borzadva látom, mennyire a hatalmában voltam. Ha nem tudott volna a sajátjának, nem kapaszkodnék belém két kézzel. De nem múlik nap, hogy ne jönne két-három komoly kísértéssel, az apróbb eseteket nem is említve. De milyen boldogság, Istenem, ha azt mondhatom őszintén, örömmel: nem lehet már barátom a sátán, én már nem rendelkezem magammal, van jó Gazdám, aki olyan nagy árat fizetett értem, hogy én azért teljes engedelmességgel tartozom. Hanem az engedelmesség! Azzal alighanem baj van! Mert, igen, hiába szégyellem, meg kell vallanom, gyáva voltam. A múlt vasárnap délután volt hosszabb szünet után biblia- óránk és mi erre igen készültünk, hogy egyrészt a nyert áldásokból a többieknek is juttassunk, de tálán még inkább, hogy hosszú fogat csináljunk nekik. Utólag így látom. Testvéreim úgy kívánták, hogy én, mint akinek legjobban pereg a nyelve, indítsam meg a szót. És mi történt? Néhány haszontalan, gúnyos megjegyzés, mely közben hozzám jutott, haragra lobbantott, úgy, hogy kurtán, hidegen mondtam pár szót, egészen mást, mint amit akartam és leintettem a többieket is. És hiába olvastam esti csendességemben a drága Igéket: Ne vessétek az igazgyöngyöt az disznók elé, — akkor kissé megnyugodtam, de a tövis a szívemben maradt. Mert mégis csak gyáva meghátrálás volt ez, nem egyéb. Csak erőtlenség az. ha a kavicsokon is elbotlutík, hogyan akarunk köveken járni? O. Zs. Millió ember van, kinek azt örökké kell siratni, hogy meg nem tért, de nincsen egy lélek sem a mennyben, aki azon szomorkodnék, hogy megtért. Baxter Richárd. EGYÜTT AZ UR SZÍNE ELŐTT Kívánatos ajándék. . . . Magok a Lélek zsengéjének a birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, ... mert reménységben tartattunk meg . . . ha pedig, amit nem látunk, azt reméljük, békességtűréssel várjuk. Róm. 8:23-25. Ha valaki csak egy kicsit is komolyan veszi az evangéliumot, állandó elégedetlenségben él magával. Ki lehet megelégedve hűségével, engedelmességével, hitével, imádságaival, adakozásával, életével? Ez az elégedetlenség a hívő emberben két dolog által oldódik fel'. Az egyik a fohászkodás, melyben szüntelen bejelenti segítségre-szorulását és segítségül hívja azt, aki maga mondotta: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.“ A másik pedig a reménység, mely szerint bízik abban, hogy aki elkezdette benne a jó dolgot, az be is végzi a Krisztus Jézus napjára. Csak a fohászkodásban és reménységben feloldott önmagunk iránti elégedetlenség ment meg a meddő és hiábavaló önvádak alól. Tudsz-e igazán fohászkodni nyomorúságaid miatt? Imádságaidban kellő őszinteségben tárod-e fel és öntöd-e ki szívedet Isten előtt? Rengeteg bajunk származik onnan, hogy nem vagyunk eléggé imádkozok, nyomorúságaink miatt nem fohászkodunk. Van-e reménységed? Tudsz-e bízni abban, hogy Krisztus számára nem vagy reménytelen? Hiszed-e, hogy Krisztus nem bánta meg, hogy elhívott, hogy néki hatalma van téged tisztán, feddhetetlenül és szentül oadállítani önmaga elé szeretet által?! Mennyi megszégyenülés, meghátrálás és megalkuvásnak lett okozója az, hogy nem tudunk jól reménykedni. A nyomorúságok között való fohászkodás és reménység gyümölcse a békeséges tűréssel való várás, az az áldott lelkiállapot, amelyben igaz, hogy a nyomorúság sok próbája között is bőséges az öröm. Ez a várakozás nem hiábavaló, mert Isten ígreteire és Krisztus vissza jövetelére való várás. Imádkozzunk egymásért az Ur színe előtt, hogy ezt az ajándékot mindannyian megkapjuk. .. .i .. .5
