Nyírségi Virrasztó, 1940 (4. évfolyam, 1-19. szám)
1940-08-01 / 10. szám
2 nyírségi virrasztó EGYÜTT AZ ÜR SZÍNE ELŐTT I A Krisztusban. „Mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek“. (Ján. 15:5.) Az Űr ebben az Igében szabta meg a meg- szentelődés útját. Gyümölcsöt csak a tőkén levő szőlővessző hoz. A szőlővesszőnek és tőkének viszonyában pedig nemcsak Jézus Krisztussal való egységünk képét látjuk, de azt is, hogy át kell alakulnunk az Ö hasonlatosságára azáltal, hogy kegyelmének ajándékai eleven erőkké lesznek bennünk. „Ti énbennem“, mondja: ez hirdeti a vele való egységünket. „Én tibennetek“ — ez fejezi ki azt, hogy ez egység következménye gyanánt az ő lénye vonásainak, az ő hasonlatosságának is meg kell jelenni a hivő ember életében. Az ő bennünklakozása gyümölcstermelést eredményez. Ez a gyümölcstermés növekedő. Az igazi keresztyén növekedő és folyton gyarapodó keresztyén: a gyümölcstermő életet az Úr megtisztítja, hogy több és sok gyümölcsöt teremjen. A tétlenség és megállás idegen az igazi lelki élet számára. Ennek a gazdag és gazdagodó életnek a titka: „ti énbennem“ és „én tibennetek“ — a vele való közösségünk és hozzávaló hasonlóságunk. A keresztyén élet tehát nem a régi élet megtérése, vagy a régi élet Krisztusnak szentelése. A keresztyén élet Krisztus bennünklakozása: „Nékem az élet Krisztus“ — mondja Pál; Krisztus a mi életünk — olvassuk a Kolosszéi levélben (3:4 és Fii. 1:21.) Mármost hogyan vagyunk a gyümölcsterméssel? Van-e gyümölcstermő életed? Meglátszik-e Krisztus életedben? Felismerik-e az emberek, hogy az övé vagy? Az Atya meg- dicsőittetik-e abban, hogy sok gyümölcsöt teremsz? Kemény kérdések, magas igények, de maga az Úr Jézus Krisztus állítja fel, s mi önkényesen nem változtathatunk azokon. Gyakorlatilag mi a megszentelődés, a hozzá való hasonlóvá létei útja? Ez nyilván a hozzávaló helyes viszonytól függ. Életünk Királyává kell lennie egy feltétlen meghódoláson át. „Szánjátok oda magatokat az Istennek!“ (Róm. 6:13.) „Szánjátok oda a ti testeiteket!“ (12:1.) Végül azonban ezt is, mint megváltásunk többi mozzanatát, Isten végzi el Szent Lelkének meggyőző, megszentelő, erőt és győzelmet adó és megdicsőítő munkája által. Ö maga készít el és ékesít fel bennünket a Krisztusban, hogy gyönyörködhessék bennünk. Czakó Jenő. MEGBÉKÉLÉS HÁZA „Kegyelem, szeretet, sebhedt szívnek balzsam.“ Amikor új vendég érkezik a Meqhékélés Házába, mindig felhangzanak ezek a szavak az ottlevők ajkán a 262. halleluja eléneklése során. Én is gyakran énekeltem már ezeket, de most nyertek e szavak különös jelentőséget számomra, amikor Isten jóvoltából résztvehet- tem a július 5—14-ig tartott hitmélyítő csendes-napokon. Testileg-lelkileg kifáradva, összetörtén indultam el hazulról. Szabadságomat már hamarabb meg akartam kezdeni, de újabb és újabb feladatok mutatkoztak s halasztgattam az útnakindulást. De 4-én, csendesórámban, mikor Márk 6:31. versét olvastam, megértettem, hogy nekem is azt mondja Jézus, amit egykor a tanítványoknak mondott: „Jer el csupán te magad valamely puszta helyre !“ Kevesen voltunk. A háznépen kívül 15 körül mozgott a résztvevők száma. Érthető: hisz a müncheni találkozó körüli napok voltak ezek. De az Űr kegyelemmel és szeretettel fordult felénk. A csendesnapok gerincét a délelőtti előadások alkották: a hitről szólott ezeken Kovács József noszvaji lelkipásztor. Az Ige gazdagsága tárult fel ezeken, nem egyszer Kálvinnak az Institutioban olvasható egy-egy megállapítása, illetve magyarázata nyomán. Számomra különösen jelentőségteljes volt két előadás. Az egyik a hit és szolgálat viszonyát világította meg annak hangsúlyozásával, hogy a kettő nem azonos; a másik megszilárdított abban a meggyőződésben, hogy a hit igazi áldása nem a földi élet határai között, a földi viszonyok kedvező alakulásában mutatkozik, — hiszen ,,e világon szomorúságtok lészen“, —• hanem az örökkévaló dicsőségben, amikor megtapasztaljuk, hogy „Ö a nála letett kincsünket meg tudja őrizni ama napra.“ Áldottak voltak a vacsoraelőtti összejövetelek. Ezeken vagy igeolvasás volt, vagy M edgy esi Pálnak, I. Rákóczy György és Lórántffy Zsuzsánna mélyhitü udvari lelkészének Lelki Ábécé c. könyvét olvastuk. — Előbbi során egy-egy alkalommal több fejezetet, illetve egy-egy rövidebb levelet olvastunk végig, s utánna a jelenlevők egyike-másika elmondta, hogy mi ragadta meg a felolvasott Igében. Nem az ember magyarázatán, hanem az Igén volt így a súlypont. A napot áhitattal kezdtük és végeztük. Este énekeket is tanultynk a jugoszláviai magyar református egyház új énekeskönyvéből. Vasárnap d. e. pedig istentisztelet, a befejező vasárnapon d. u. úrvacsoraosztás és beszámoló ^ összejövetel is volt. Számomra a második va- «
