Nyírségi Virrasztó, 1940 (4. évfolyam, 1-19. szám)
1940-09-01 / 12. szám
2 NYÍRSÉGI virrasztó delmesség, amelyben a mindig misszionáló Szentlélek Isten előtt hódolunk meg, hogy necsak egy feladat, necsak elgondolt, vagy félig-meddig kiépített módszer, hanem életünk legyen a misszió. BÉKEFI BENŐ. MEGBÉKÉLÉS HÁZA Gondolatok a lelkészek csendes napjairól. Talán azért ért engem a megtisztelő megbízatás, hogy beszámoló-félét írjak a lelkészek és lelkésznek csendesnapjairól, mert eddig semmi kapcsolatban nem voltam a Megbékélés Házával. így bizonyára tárgyilagosabb a beszámoló. Amint azt a záróösszejövetelen el is mondtam: először egy kissé kritikus szemmel nézelődtem a Megbékélés Házában. Pro és contra hall az ember véleményeket a Református Gyülekezeti Evangélizáció Barátai Társasága felől ebben az országban. Én megbékélve és a Megbékélés Házával is megbékélve jöttem el. Mi az a legtöbb — kérdem magamtól majd két héttel eljövetelem után —, amit Sződ- ligetről hoztam? Mi fogja meg legjobban a csendesnapokon résztvevőt? Én úgy jöttem el, hogy azt éreztem: ennek a helynek az atmoszférája keresztyén. Ha szabad így neveznem: a hely szelleme, géniusza krisztusi. A komolyan vett evangéliumot érezzük a levegőben is. Az a „csendes nyugalommal és derült békével való Isten előtt megállás“ látszott az arcokon, amelyről Kálvin beszél, s amit az egyik előadásban hallottunk is. Mennyi minden mást is kaptunk. De én mégis ezt éreztem legtöbbnek, a krisztusi, Lélek szerint való közösséget. Azt, hogy igazán egy család tagjává válhatott, aki odajött; lettlégyen öreg, vagy fiatal, férfi vagy nő. Hol alakult ki ez a közösség? Ügy érzem, elsősorban az előadásokon és a megbeszéléseken. Ahogy elnéztem az előadások alatt a hallgatóság arcát, arra gondoltam: hány közösség van Magyarországon, amely ilyen feszült figyelemmel, sőt áhítattal hallgat végig egy másfélórás, vagy akár hosszabb előadást a „megszomorító Szentiélekről“, vagy a Szentlélek munkáiról. Sőt nemcsak végighallgatja, hanem végül kevésnek találja az időt a kérdés alapos megbeszélésére. Igaz, hogy ezért sokban az előadót illeti a köszönet: Isten nemcsak tehetséggel és tudással, hittel és lélekkel is megáldotta őt. Nincs hely arra, hogy mindenről beszámoljak. írnom kellene az egész előadássorozatminden áhítatról, minden megbeszélésről. így csak két dolgot szeretnék megemlíteni. Az első az a mélyen átérzett felelősség a magyar református keresztyén anyaszentegy- ház iránt, amit igen nagy örömmel tapasztaltam a Megbékélés Házában. Nagy örömmel töltött el azt látnom, hogy itt nem valami „egyházat az egyházban“ alakítani akaró mozgalomról van szó, hanem arról, hogy evangéliumivá, misszióivá tegyük egyházunkat. Bizonnyal ezt a lelket vette észre a telepet kitüntetőleg meglátogató Révész Imre püspök is. A másik az, hogy mennyi áldásnak lehet forrásává az énekeskönyv. A jugoszláviai református énekeskönyv, melyet használtunk, bizonnyal jó példa arra, hogy milyen legyen majd a_mienk. Itt csak arról akarok bizonyságot tenni, hogy akinek öröme van, az énekel, ha van ének, amit énekelhet. Mi szívesen és sokat énekeltünk és ezért köszönetünk és áldáskívánásunk száll jugoszláviai magyar református testvéreink felé, akik ezt számunkra lehetővé tették. Azzal az énekel jöttünk el a Megbékélés Házából, amelynek a hangjai még most is fülembe csengenek: Vigy hát, vigy hát, vigy míg éjre nap derül, Es ha minden romba dűl, Benned bízom egyedül. Szentes. Böszörményi Ede. GYÜLEKEZETI EVANGÉLIZÁCIÓ Az evangélizáció sorskérdése. — Dr. Révész Imre tiszántúli püspöknek a Megbékélés Házában 1940. évi augusztus hó 16.-án tett látogatásakor mondott felszólalása, gyorsírói jegyzetek alapján. — Szeretném, ha megerősödtem volna — és bizonyára így is történt, — abban a meggyőződésemben, melyet elejétől fogva vallottam a Református Gyülekezeti Evangélizáció Barátai Társasága munkájáról, hogy tudniillik ez nem külön munka az egyházi élettől, hanem az egyház életének egy olyan szerve és élettevékenysége, amelyet nem ilyen, vagy olyan esetleges meggondolások, hanem magának a Krisztus testének örökké aktuális és mindig ugyanaz az életszükséglete termelt ki. Szeretném elmondani ebben a kedves baráti körben, amit már sokszor elmondtam, hogy mi, akik ma az egyháznak úgynevezett hivatalos életében olyan helyre tétettünk Isten akarata által, ahol legnagyobb felelősséggel kell hordoznunk magyar református anyaszent- egyházunk ügyét, az evangélizáció munkája
