Államilag segélyezett evangélikus Kossuth Lajos-Reálgimnázium, Nyíregyháza, 1929

7

gerálni kell. A költői szuggesztiónak pedig három eszköze van: a szimbólum vagy jelkép használata, a szavak zenei elemeinek kidomborítása és a sejtelmek számára tág teret biztosító kifejezésbeli homályosság.

I. Ismerkedjünk meg először a szimbólum vagy jelkép keletkezésével, s ezzel el is érkeztünk a szimbolizmus leglényegesebb kérdéséhez. — Az előttünk pompázó világ összes jelenségeit érzékszerveink segítségével ismerjük meg. E jelenségeket a logikus gondolkodás egymással ok és okozati kapcsolatba hozza. A szimbolista költő szinténkapcsolatokat fedez föl a különböző síkokban elhelyezett jelenségek között, azonban az ő kapcsolatai nem függenek össze a logikai oko- zatisággal, hanem a dolgok benső megfelelésén (correspon- dance) alapulnak. Hogy világosabbá tegyem szavaim, egy példát hozok föl. Ha egy üde arcszint látok és tudós vagyok, akkor az okozatiság láncán visszafelé haladva, a testben végbemenő fiziológiai folyamatokkal keresek kapcsolatokat. Ha ellenben szimbolista költő vagyok, akkor a szin a dolgokban bentrejlő titkos megfelelések folytán, bennem hangokat, illatokat, esetleg tapintási képzeteket támaszt föl. így jutnak el ők azután ahhoz a mi füleinknek kissé különösen csengő állításhoz, hogy a látási képeknek hangjuk, a hangoknak színük (audition colorée) és ízük van- így pl. Verlaine megvan győ;- ződve arról, hogy a kürt hangja sárga színű. Rimbaud szerint a magánhangzóknak meghatározott színek, események és személyek felelnek meg. Rimbaud híres, sőt hírhedt magánhangzó szonettje így kezdődik :

>;A fekete, E fehér, I vörös, U zöld, O kék hangíz'ó«!. Majd az A-t a csillogó legyek sötét szőrös mellénykéjével, az E-t a gőzök naiv őszinteségével, az It szép ajkak nevetésével (hihihi) azonosítja. Mindez igen furcsán hangzik, különösen első hallásra, de talán kevésbbé lesz meglepő, ha eszünkbe jut, hogy a mindennapi nyelvben is vannak, ha nem is ilyen elképesztő, de mégis hasonló forrásból származó kapcsolatok, így pl. az irigységet sárga, a reményt zöld, a bánatot fekete, az unalmat szürke, a szerelmet rózsaszín, az örömöt piros színekkel szoktuk visszaadni. Ezek mögül ugyan kihámozhatunk bizonyos értelmi kapcsolatokat, de használatukhoz nem igen ezek alapján j utunk el, hanem — ha lehet így mondanom — ösztönösen rájuk botlunk, mint a költő a maga képeire.

A szimbolisták természetesen nem elégszenek meg ezek