Evangelikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1908
9 A fejlődésnek ezt a menetét látva, nemde önkénytelenül is az tűnik fel, hogy a csírázó magból kinőtt fiatal gyökér miért nő épen az edény feneke, tehát a föld középpontja felé, s viszont a szár, a szik- és a lomblevelek miért törekszenek az edény teteje felé, a föld felszínére, ahol az éltető napfény várja sápadt tagjaikat? Talán azért, mert a magot véletlenül úgy helyeztük a földbe, hogy a magban levő gyökérkezdet (radicula) vége épen a föld középpontja felé, a rügyecske pedig épen ellenkező irányba, a föld felszíne felé volt foiditva? Ha egy kissé meggondoljuk a dolgot, mindjárt látjuk, hogy ez a véletlen nem lehet a fiatal gyökér és a rügyecske növekedési irányának az oka. A szántóvető ember, amikor a búzát, a repcét vagy a tengerit veti, figyelhet-e arra, hogy a mag oly helyzetben kerüljön a talajba, hogy a magban levő gyökérkezdet a föld középpontja felé legyen fordítva? Vagy mikor egy terebélyes tölgyfa ősszel lehullatja a magva:t, úgy esnek-e azok a magvak a talajra, hogy a gyökérhez let a fentemlitett helyzetet foglalja el? Ugye bár ez lehetetlen! A feltevés helytelensége mellett szól nemcsak a józan ész, hanem a kísérlet is. Helyezzünk ugyanis a földdel megtöltött üvegedény fala mellé számtalan magot. A csírázás alkalmával azt fogjuk tapasztalni, hogy sok magnál a fiatal gyökér a magnak a föld szine felé fordított oldalán jelenik meg, de alig nő egy milimétert fölfelé, a hegyét már is a föld középpontja felé igyekszik fordítani s pár nappal később a fiatal gyökér meghajlik s az eredeti növekedési irányával ellenkező irányban azzal, párhuzamosan, a föld középpontja felé igyekszik. Mindezen dolgokat tekintetbe véve beláthatjuk, hogy ennek az érdekes jelenségnek nem lehet véletlen az előidézője, hanem annak az oka sokkal mélyebben rejlő természeti jelenségek közé tartozik, amelyeket én majd az alábbi sorokban fel fogok előttetek, kedves tanítványaim, tárni. Ha feldobunk a levegőbe egy követ, az haladni fog egy darabig a dobás irányában, a gyorsasága mindinkább csökken, míg végre egy pillanatra megáll a levegőben s nyílegyenesen esik a földre. Ha az esés irányát meghosszabbítanék, az az egyenes vonal a föld középpontján menne keresztül; a lefele
