Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1906
az egyéni expansiv erőknek, hanem egyenesen a legtermészetesebb határa. Oly törvények, melyeknek emberi beavatkozáson kívül eső voltát semmiféle tudomány nem tagadhatja, tették a magyar nyelvet még legközelebbi rokonaival szemben is azzá, ami: önálló egyeddé, mással össze nem téveszthetővé, széppé, erőssé. Közfelfogás szerint ezer esztendő, de nagyon valószínű, hogy sokkal hosszabb idő szentesítette a magyar géniusznak a három bérc és négy folyó honához való ragaszkodását, oly fokig, hogy ennek a ragaszkodásnak meglazulása, halálával volna egyértelmű. Ezer esztendőnek változatosan dicsőséges és gyászos emlékei s a jelen kornak összes hatalmi törekvései azt bizonyítják, hogy a magyarság eszméje csak küzdelemmel, harccal, önfeláldozással tarthatja fenn magát más nemzeteknek ellentétes irányú törekvései között; s e harc elől való kitérés, vagy éppenséggel a vele járó egyéni áldozatoktól való visszariadás megint csak a magyarság végveszedelmét jelentenék. Ha valami, úgy Rákóczi eszméinek ápolása, az ő útjainak követése mentheti meg a magyarságot a jövendőnek, az emberiségnek, az egyetemes igaz eszményeknek. A franciák Napoleon-kultusza a dicsőség irnádása, a diadaloknak önmagukért való bálványozása; míg a Rákóczi-kultusz a maga tisztaságában a magyarság fennmaradásában, a magyar szabadság feltámadásában való hitet jelenti, mely vallóitól ön- feláldozást s feltétlen hűséget kíván a múlt s a jövő nevében egyaránt Ennek a kultusznak őszinteségétől, ennek a hitnek eleven erejétől függ, hogy mi vár a magyarságra a jövendőben: a jobb kor-e, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán, vagy a dicstelen nemzeti halál, melynek rémképe elől a nagy Széchenyi a megsemmisülés karjaiba vetette magát. Dr. Pröhle Vilmos.
