Evangélikus főgimnázium, Nyíregyháza, 1905
54 feneketlen magyargyűlölettől áthatott idegen tanácsadókra, meg a maga szívének rossz sugallatára hallgatva súlyos, megsemmisítő csapást akart mérni a magyar szabadságra és alkotmányra, e nemtelen s királyi esküjével mereven ellenkező szándokát azzal szépítgetvén, hogy a hitet akarja diadalra juttatni s eltiporni az elhatalmasodott eretnekséget. Hazánk akkor ezer sebből vérzett: ízekre szaggatva nyögte a török igát, a német zsarolást, a pártviszálynak ezerféle átkát s magával úgyszólván jó tehetetlen volt. Sajnos, akkor is, mint azóta számtalanszor, ezrével akadtak magyarok, kik hazánk ellenségeinek szolgálatában keresték egyéni boldogulásuk, becsvágyuk, hiúságuk kielégítését s a hazafiság s a korona jogainak örve alatt dolgoztak nemzetünk megrontásán. De a gondviselés nem fordította el tőlünk tekintetét. Jobbjaink átlátták, hogy nemcsak a protestantizmus üldözéséről, elnyomásáról van szó, hanem nemzeti létünk megsemmisítéséről, hogy minden templommal, melyet evangélikus őseinktől erőszakkal elvettek, minden kiváló hazafival, kit hűtlenségi perben elmarasztaltak, nemzeti létünknek egy-egy oszlopa dől ki. S mikor a hallatlan zaklatások végre egészen a Királyhágóig, sőt azon is túlterjedtek, Bocskay István, ki meglett férfikoráig mindig odaadó híve volt királyának, fegyvert ragadott, a gyülevész martalóc- hadat kiverte az országból s arra kényszerítette Rudolfot, hogy tárgyalás után vele békét kössön s c békében — melyet bécsi béke néven szoktunk emlegetni — biztosítsa Magyarországon a vallás és lelkiismeret szabadságát, a magyar alkotmány sérthetetlenségét s törvényes biztosítékait. Ez röviden az a történelmi tény, melynek emlékét e mai napon újból felidézzük és megünnepeljük. Kedves ifjúság! Minden emlékünnepnek csak akkor van igazi értelme és értéke, ha tanulságait is levonjuk, s hiába gyűltünk volna itt össze ünneplő ruhában, ünnepi hangulatban, ha ezt a mai napon elmulasztanék. Le kell vonnunk a mai napon szemünk előtt elvonuló múlt események tanulságait kötélességszerüleg a jövő érdekében. A tanulságok pedig egyrészt súlyosak, másrészt felemelők. Súlyosak, mert Bocskay István harcaiból, élete folyásából, halálából elsősorban azt kell megtanulnunk, hogy a szabadságért, mely úgy nemzeteknek, mint egyes embereknek legfőbb kincse, oly fokig, hogy anélkül a nemzet nem nemzet, az ember nem ember, egy egész életen át küzdeni, szenvedni, vérzeni s végül érette meghalni, ha máskép diadalra nem juthat, kötelesség, s aki ez elől a kötelesség elöl kitér, megtagadja emberi hivatását, letörli magáról Isten képét s magát a teremtés csúfjává avatja. Az út, mely a szabadsághoz vezet s melyen haladva azt megtarthatjuk, a folytonos önmegtagadás, a szakadatlan önfeláldozás útja; szakadatlan vetés, melyet nem magunk akarunk learatni, szakadatlan plán- lálása olyan fáknak, melyeknek gyümölcsét nem a magunk élvezetére, árnyékát nem a magunk pihenésére szántuk. Súlyosak a tanulságok különösen reánk nézve, mert Bocskay alkotása még ma is csak eszmény, mely a mi elszánt akaratunk, a mi feltétlen önfeláldozásunk nélkül valóra nem válhatik, testet nem ölthet, s ha mi megvalósításukért nem leszünk készek a legvégső áldozatra és önmegtagadásra, lehetejenné tesszük megvalósítását s az utókor minket
