Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1901

23

Elfojtván panaszos hangját, megfékezi száját:

Nem máskép leve csend a Rutulnép nagy seregében.

Sírva, zokogva Latin szive mélyéből szava igy cseng:

Mennyi viszontagság, sok baj közt változik a lét!

Mily viharok dühe kergeti, űzi az emberi éltet;

Kárhozatos dölyfét hatalomnak megtöri a sors!

Óh te veszett Bosszú, Uralomvágy vakdühe merre Űzöd szertelenül s ragadod vesztébe az embert?

Es te Dicsőségvágy ily nagy romlásba taszítod?

Mennyi csel — ármányt rejt, gyötrő kínt, mennyi halált szül Büszke szavad ! Hadakat támaszt . . . s rombol csatasíkon! Gyilkos mérged volt, — ha te látnád — földi dicsőség, Országiás szomorú tisztségei, melyek adói Szörnyű nagyok, sújtok! Hatalomnak terhes az ára,

És soha nem képes nyugodalmat hozni e földre!

Hajh! keserű sorsnak, remegésnek sújtja le karja Mind a királyi jogart . . . magok is hódolnak a végzet Kába szeszélyének, hisz nincs soha békemalasztjok!

Mily örömöd van most. abban, Turnus, hogy az Auson Nép zavarog . . . s ádáz csata dúlt földén . . . s iszonyú vad Küzdelmet vittünk . . . s széttépted a béke nyugalmát?

Hogy haddal támadd meg az isteni fajt, ide mely jött, Menydörgő Jupiter szava — rendeletére? Akartad Házaiból tova űzni, a vöt megfosztani bájos,

Szende arájától; lásd, én nem akartam a romlást!

Óh mi csodás vakdüh kelt, ébredt abban a szívben?

Hányszor akartalak én, — öldöklő harezba mikor már Indultál lovadon, büszkén, ragyogó sisakodban —

Kérni, ne menj! Utadat mint álltam hasztalanúl el,

Féltve az életedet. — S hogy azóta mi baj, veszedelmet Szenvedtem s láttam: bizonyítják ím e romok mind . . . Hullák csontjaival borított széles terek itten;

Szép Laiium letarolt pusztái . . . nehéz veszedelme . . . Hősök vérétől pirosul! folyamok vize . . . szörnyű Nagy remegés, iszonyú küzdelmek ijesztő Képei, melyeket én, az idősebb, átéltem e harezban !

Turnus! Már te pihensz! Ifjúságod ragyogása,

Dicsvágyad hova tűnt? Hova szép lelkednek erélye, Homlokodon fenség, orczádhoz mennyire illő?

Mily keserű könnyekre fakad majd édes atyád . . . mily Kínos fájdalmat szerzél neki! Ardea is sír!

Óh de sebed méltó hozzád, nem szégyen e seb, nem!

Gyászos végedhez vigaszul szolgál legalább az;