Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900
iá — bői osztályozták s a legalsóbb fokra helyezték azon, különösen egyszó- tagu, nyelveket, melyek ragozást és szóviszonyitást nem ismernek, elnevezve azokat nyelveknek; középre tették a magyar-fajta, úgynevezett agglutináló nyelveket, legfelül természetesen a flectáló nyelveket, mint a legtökéletesebbeket, melyek úgy tőváltozással, mint ragokkal és képzőkkel fejezik ki a különböző fogalmi és nyelvtani viszonyokat. Nyilvánvaló azonban, hogy a nyelvtani alkotásból egyáltalában nem lehet a nyelv tökéletességére és fejlettségére következtetni. A nyelvek ebben a tekintetben tapasztalatunk szerint nem annyira fejlődnek, mint inkább csak változnak. A legrégibb ismeretes germán nyelvben, a gótban, még igy mondták: dagsz = nap, dagósz = napok, ma meg már úgy mondják némely német vidéken, hogy Tag — nap, 1ág = napok, hol a többesszám képző külsőleg eltűnt s helyette a magánhangzó változás utal a számbeli különbségre. Az új perzsa nyelv régi állapotához képest inkább az ellenkező változást tünteti fel, amennyiben így ragoz : sáh = király, sáhán = királyok, sáhánrá = királyokat. Csak nem állíthatjuk, hogy Firdúszi halhatatlan műveiben elkorcsosult perzsa nyelvvel van dolgunk, inig a Sopron vidékén lakó német paraszt, kinek alig van valamire való népköltészete, a régi szép gót nyelvvel szemben fejlettebb, tökéletesebb nyelven beszél! ? Vagy Arany János nyelve volna tökéletlenebb a nemét paraszténál, mert a nap szónak többesszáma nála nem nap, hanem napok ? Nagyobb vagy kisebb fokú fejlettségről igazában csak irodalmi nyelvek szempontjából lehet sző; de itt sem a nyelv szerkezete az irányadó, hanem a nyelv gazdagsága s a gondolatok legfinomabb árnyalataihoz való simulékonysága. Ebben a tekintetben pedig a délafrikai német gyarmatokban lakó bantu és hottentott törzsek nyelve egy cseppet sem tökéletlenebb a bajor paraszténál; mert ha Goethe Faustját lehetetlenség a damara-néger törzs nyelvére lefordítani, ugyanoly lehetetlenség, hogy a bajor paraszt a maga szókincsével megértse, vagy épen vissza tudja adni a vele egy vérből eredt német költőnek gondolatait. Az mindenesetre feltűnő, hogy az altaji nyelvek évezredeken át szívósabban megtartották jellemző vonásaikat s szavaik aránylag sokkal kevésbbé változtak, mint az árja nyelvekéi; a szó tőnek olyan forma elváltozásaira pedig, mint a német finden, fand, gefunden, vagy a latin capio accipio, accepi alig mutatnak s csak szórványos példákat, de ennek oka nem a fejlődésre való alkalmatlanság vagy maradiság, hanem egy inkább kedvezőnek nevezhető körülmény, mely e nyelveket, miként a balzsam, őrzi a régi formához lehetőleg híven. Ez pedig nem más, mint a hangsúlynak egyrészt állandósága, másrészt megosztottsága. Míg ugyanis az árja nyelvekben általános volt a hangsúly vándorlása ragozás és továbbképzés esetén egyik szótagról a másikra, a mi közben a hangsúlytalan magánhangzók nemcsak színezetben, hanem erőben is sokat veszítettek,
