Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900

- Í‘7 Ily réven tehát a török nyelvek határozottan rokonai az ugor nyelveknek s így a magyarnak is; de ez úgy értendő, hogy a török-tatár nyelvek őse, mondjuk a török-tatár ősnyelv, egytestvér volt az ugor, meg a szamojéd ősnyelvvel, nem pedig hogy a magyar a török-tatár nyelvekből származott volna, vagy megfordítva.

Ennek az ősi török-tatár-ugor rokonságnak nyomait őrzik a török nyelvek is meg a magyar is úgy szókincsükben, mint szerkezetükben, s hozzá a körülmények úgy alakultak, hogy a magyar nyelv egyes tatár és török nyelvekből tekintélyes szókészletet vett fel szomszédság, keveredés és művelődési befolyás révén.*) Ebből magyarázható némely nyelvtudósainknak az a tévedése, hogy a magyar nyelv legközelebbi rokonának a törököt tartották, mely felfogás azonban ma már teljesen alaptalannak bizonyult.

Ami immár az alt aj i nyelveket általában illeti, megkísértették egyes tudósok általános jellemüket főbb vonásokban megállapítani. így feltűnt például külsőleg az, hogy a magánhangzó illeszkedés többé kevésbbé tisztán megvan mindegyikben, hogy számnév után nem használnak többes számot, hogy nyelvtani nemet, mint a latin, vagy a vele rokon nyelvek, nem ismernek. E tételek általánosságban megállanak, de nem válnak be minden egyes esetben.

Az altaji nyelvek egy másik jellemvonásaként azt szokták emlegetni, hogy ezek a nyelvek nem ismerik a tőhangzóváltoztatás utján való szóképzést és viszonyítást (mint például a német: fiúdén = találni, fand = talált, Fund = lelet), hanem az új szót általában külön képzővel alkotják s a szavakat a mondatban ragokkal viszonyítják; e képzőket és ragokat azonban az alapszóval nem olvasztják egybe teljes egészszé, hanem csak úgy raggatják egymáshoz, hogy az „enyvezés“ helye meglátszik s a leghosszabb szó is könnyen ízekre szedhető. Ezen a réven nevezték aztán az altaji nyelveket agglutináló nyelveknek, mig az árja és sémi nyelveket, melyekben a tőhangzó változásnak oly nagy szerep jutott s a ragok és képzők általában szorosan összeolvadnak az alapszóval, flectáló nyelvek czimén helyezték szembe az előbbiekkel.

Azonban se a tétel maga, se a rája alapított elnevezés, nem valami találó. Igaz ugyan, hogy például e magyar szóban: vigasztal-hat-atlan- ság-om-ban, az egyes elemek elég könnyen szétválaszthatok külsőleg, s hogy a latin capio, cepi-xe 1 szemben a magyar kapok, kaptam még kényelmesen szedhető szét ízekre; de már hogy in meinem Garten, vagy in horto meo szorosabban volna részenként összefűzve, mint a magyar kertemben, azt senki som állíthatja.

A hiúságnak, különösen a nemzeti és faji hiúságnak, a tudományok terén is bő nyomait láthatjuk. Akadtak pl. olyan külföldi tudósok, kik a nyelveket a fentebbi elvek szerint tökéletesség és fejlettség szempontjá*) Ilyenek pl: árpa, búza, ökör, tinó, teve, balta, bicsak, betű stb.