Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1900

II.

Tekintetes Fögymn. Kormányzó Tanács! Szeretett Tanuló Ifjúság!

(Elmondotta április 11-ikén Moravszky F. tanár.)

A „Századok Legendájának ihletett szavú énekese megható színekkel ecseteli az ember nyomorúságát az elnyomatás ama gyászosan sötét korszakában, a mikor a hatalmában elbizakodott zsarnoknak még a legképtelenebb parancsát is néma engedelmességgel teljesítették vak szeszélyének szánalmas eszközei, a rabszolgák százezrei: mert vak homály ült az elméken, jégkéreg dermesztette meg a szíveket, fásultság vett erőt a lelkeken ; a mikor, ha fél is csillant itt-ott a szabadulás némi reménysugára, megint csak eltűnt az, hogy még nagyobb sötétség támadjon nyomában.

De, „Te, ki a míndenségnek ragyogó szeme vagy, mely mindent, mindent új életre költesz és mindennek gyönyörűsége vagy“, a lethar- giába merült emberiség szívébe ragyogtattad sugárod, és „az emberi lélek, lényednek villámló része, a prometheusi szikra, bárha porhüvelybe zárva, visszaragyogtatja fényedet, melyet kioltani nem lehet, oh nem lehet soha.“ *)

A léleknek szeme megnyílt parancsodra, hogy lássa a virradat szürkületét, a szabadság hajnalának pirkadását.

Mert mi, kik e „gyönyörű, látható világ urainak állítjuk magunkat, félig por, félig Isten, kevert valónkkal szép összhangját csak mi rontjuk, gőg és aljasság árad belőlünk,“ *) hogy rabszolgánk legyen az, aki testvérünknek született, mígnem felragyogott a szabadság napja, melynek fényénél a nép, az istenadta nép látni kezdte, tudatára ébredt annak, mily nagy a hatalma, mily ellenállhatatlan az ereje.

Hajdan a napkelet bölcseinek a kelet hajnalcsillaga mutatta meg, hol kereshetik az emberiség megváltóját, a tizennyolezadik század végén a művelt nyugaton, a francziáknál ragyogott fel a népek boldogságának, a szabadságnak csillaga, mely megmutatta nekik, hogy csupán a szabadság teheti boldogokká a nemzeteket e földön, és hogy szabadság nélkül, rabszolgaságban sínylődve még az édenljert is sivatag, kopár pusztaság. „Hiszen a szabadság érzete kiegészítő része az emberi természetnek és éppen oly szükséges az emberiség jólétére, mint a lég az élet fentartá- sára, mely érzet az emberi kebelből sohasem hal ki egészen, még akkor sem, ha külső körülmények befolyása következtében nem is nyilvánulhat“,**) mert ott szunnyadoz az a szívnek mélyén, ha mindjárt öntudatlanul is, mindenkor, mint a hamu alatt lappangó szikra-tüz,

*) Byron, Manfréd.

**) Kállay B. „A szabadságról,“