Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1899

76

tovasikló lábszánkó, és a tavasz, mindenekfölött a tavasz, az ő kegyelt időszaka, jégzajlásával, virágfakadásával, éjszakáinak csodás fényével: megannyi pompás tárgyai sokszínű ecsetének. Egy finn költő sem festette a természetet olyan végtelenül változatos színárnyéklatokkal, mint Topelius. Es mégis költészete alapjában komoly és mélabús, a mint hogy maga mondja a Kantelelar szavaival: „a költészet a fájdalom gyermeke“; és ennek a komolyságnak a forrása a hit, mely egész belső életét vezéreli és az ég felé emeli tekintetét, hogy ott találjon az élet küzdelmére megoldást, enyhülést. Ez a vallásos érzület fűződik nála a szerelemhez („Ki világítja meg éltedet?“); ez a vallásos rajongás az uralkodó hang nála a természet bámulásában („Orion öve“ és a „Tejút“); és végre ebből a vallásos forrásból fakad a költő hajlama a csodáshoz: az Úr szava még a farkas szivét is megilleti és a fenevadat megállítja, mikor az már készül rárohanni a gyermekre, a ki karácson estéjén kimegy, hogy lássa a Betlehem csillagát („Karácson este a pusztában“).

Az „Új levelekében és még inkább a „Hangá“-ban a vallás-bölcselő rejtelmességével és jelképességével legtöbbször háttérbe szorítja a költőt; de viszont egy-egy versében („Világok teremtése“, „Voltaire szive“, „Ősi adóslevél“, „Sárkány-fogak“) olyan hatalmas erővel teljes szárnyalást vesz, a milyent nem várnánk a „Hangavirágok“ szelíd költőjétől.

Topelius, több kisebb, de becses próbálkozás után az elbeszélőirodalom terén, 1851 őszén kezdte meg „A tábori felcser elbeszélésednek kiadását. Ez a Svéd- és Finnország történetéből vett hires novellasorozat a maga nemében a legkiválóbb müvek közé tartozik a svéd nyelvű finn irodalomban; lefordították dánra, s részben németre és angolra. És ez az öt ciklusban megírt hatalmas történeti regény tiszta szerkezetével, a múlt korok külső és belső képének hű festésével, mély történeti tanúlmányok árán teremtett élő alakjai utján, könnyed és kecses, szellemes fordulatokban és találó színekben gazdag írásmódjával méltán rászolgált nagy hírére. Mesét és történeti valóságot ritkán egyesítettek költői műben ennyi szerencsével és művészettel.

Apróbb novelláit Topelius 1880—1881-ig két sorozatban gyűjtötte össze „Téli esték“ címen, melyekhez 1896-ban még egy harmadikat csatolt. Találunk itt is bájos tájrajzokat, megható és mosolyra derítő korképeket, életet lehelő alakokat, kiváltkép az ifjú nő-és férfivilág köréből; de mihelyt a cselekmény fejlődésnek ered, rendesen kalandos, erőszakolt roman'ikába téved, mintha az író attól félne, hogy meséje unalmassá válik, hacsak nincsen benne valami természetfölötti, meglepő vagy legalább idegenszerű. És ez a tévedés gyakran megfosztja meséit a valóság színétől, személyeit az élettől.

E korszak íróinak szine-java vállvetve fáradozott azon, hogy hazai drámai irodalmat teremtsen. Topelius is több elbeszélő müvét dramatizálta; de az ő tehetsége, a mely olyan ügyes volt egy-egy kis epizód