Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1898

61

kaptak, örökbe hagyni unokáiknak. Ha meggondoljuk továbbá, hogy a történelem kérlelhetetlen logikájának emez axiómája: »nemzetek vesznek, nemzetek lesznek,“ a természet világában is érvényes elvre, a létező dolgok között észlelhető, folytonos, örök változás elvére vezet bennünket, melyet még jobban megerősít a létért való küzdelem törvénye, nincsen-e nagy oka szívünknek, hogy sebesebben dobogjon örömében,

nincsen-e nagy oka keblünknek, hogy a jóleső, felemelő érzésektől hevüljön, mikor e hazai földön látjuk a szívós, magyar faj őserejének államot fenntartó, nemzetet megőrző, csodás varázsát.

Nem is lehetett ez másként oly nemzet fiainál, a melynek királyai közül oly magasztos példák szolgáltak mintául, mint Szt. István és Szt. László alakjai, kiket a hit védelmében és a kultúra terjesztésében szerzett érdemeik elismeréséül avatott szentekké a római egyház, vagy a mikor oly fenkölt lelkű férfiakra tekinthettek eleink, a kik, mint Könyves Kálmán és Hunyadi Mátyás felvilágosultságuk, illetve igazságszerete- tük által szerzett melléknévvel együtt éltek évszázadokon át a késő,

de hálás utókornak ajkain, vagy a mikor oly fejedelmünk is volt, a

kinek áldásos uralma alatt még a haza határain túl lakó népek is örvendtek, őt magát Nagy melléknévvel ruházták fel államférfim, jellembeli nagyságáért, valamint azért is, mert alatta érle el a magyar birodalom legnagyobb kiterjedését, a mikor — a költő szavai szerint — magyar tenger vizében hunyt el észak, kelet, dél hulló csillaga.

S e király, a ki végiglátta roppant helyzetét, a ki fényben milliók felett állott, dicsőbb is volt erényben, hatalomban.

De ki volna megmondhatója, váljon a nagy fényhez nem szokott szemeket a hatalomnak e tündöklő ragyogása vakította-e el, avagy a hatalom gőgjévél járó elbizakodottság szülte-e azt az oktalansággal határos könnyelműséget, a mely a nemzet nagyjain erőt vett akkor, — a mikor a tatárjárásra, már mint intő példára tekinthettek vissza, — s ennek daczára pártoskodás, visszavonás emésztő fekélye sorvasztotta sokáig a bajaiból kigázolt nemzetnek izmosodó testét, gyarapodó erejét; ki tudná megmondani, mily érdekek önző kielégítése sodorta hazánkat ama lejtőre, melyen nem volt többé lehetséges meg- állani mindaddig, mig a nemzet egészen örvénybe, sötét pusztulás örvényébe nem jutott Várna, Mohács mellett, amott esküszegő, itt jobb sorsra érdemes királyát veszítve, temetve sírba gyászosan elhullt vitézek, a nemzetnek dísze, virága közzé.

Azonban még ily szigorú, s a nemzetre nézve csaknem halálos büntetéssel sem érte be a bosszús istenség, a magáról megfeledkezett népre mintegy állandó ostorúl ingerelte fel fúriái által az ozmán seregek ezreit, a melyek oly gyakran és oly sokáig dúltak és pusztítottak hazánk halárain, hogy mint a megbőszült elemek orkánai sepertek el utjokból mindent, a mit csak találtak, és embereket, állatokat egyaránt temettek el feldúlt városok és falvak romjai, törmelékei alá.

Mig mi ránk a törökökkel folytatott hosszas háborúskodás küzdelme kimondhatatlan sok veszteség, anyagi és erkölcsi károsodás forrása, más népek ez alatt, hosszú időn át tartó békét élvezve használhatták fel a nyugalmat arra, hogy a tudomány és irodalom, művészet és ipar, valamint a kereskedelem fejlesztésére fordítsák nemzeti erejűket.

Joggal magasztalta tehát Hunyadi Jánost a római pápa Nyugat- Európa védő-paizsaként, ámde mikor ebben a védelemben már nem