Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1891

megállapításáról (constitutio causae) szóló tan vagyis a legtágabb értelemben vett statustan.

Általában statusnak nevezték a régiek a kifejtendő tárgy tulajdonképi lényegéről szóló kérdést. A status szó lassacskán tágabb értelmet nyert. Eredetileg a törvényszéki szónoklatra szorítkozott, s így a status szorosabb értelemben a vitás kérdés volt, amit később constitutio causaenak is neveznek, azaz: a vitáspont kérdés megalapításának.

Mivel a rhetorika lassanként a szónok tágabb körű feladatait is fel akarta ölelni, a status szónak a rhetorikusok csaknem öntudatlanul bármely kérdés lényegének tágabb értelmét adták, mely tehát a törvénykezési szónoklat körén kívül kiterjedt a többi szónoklatok körére is.

Aristoteles óta háromféle szónoklatot külömböztetnek meg:

1. A törvényszéki beszéd (genus indicia le), mely vagy vád-, vagy véd-beszéd (accusatio et defensio), tárgya a jog és jogtalanság (iustnm et iniustnm, aequum et in aequum), és megtörtént dolgokkal foglalkozik.

2. A tanácskozó beszéd (genus deliberativum), melyet a tanács- és nép-gyülés előtt tartanak; czélja: rábírás vagy lebeszélés (svadere. dissuadere), ennélfogva a haszonra és hátrányra (utile, inutile), szóval a Jövőre tekint.

3. Az ünnepi beszéd (genus demonstrativum, laudativum), mely dicsér és ócsárol (laus, vituperatio), az erkölcsi jót és roszat fejtegeti (honestum, turpe) s ágy a jelen helyzetről mond Ítéletet.

Általában hármas feladat vár a szónokra, és pedig: oktatás, megindítás, gyönyörködtetés (docere, movere, delectare), s hogy mindezt megtehesse, ötféle teendője van:

1) az anyaggyűjtés és feltalálás (inventio); 2) az összegyűjtött anyag elrendezése (dispositio, ordo); 3) a fogalmazás, stilizálás (elocutio); e három együtt a szónoklat oeko- nomiája; 4) az emlézés (memória); 5) az előadás (actio, pronuntiatio).

Cicero az elocutiora helyezte a fősulyt, mint speciális szónoki teendőre; azért különösen becses erre vonatkozó utasítása; szerinte az inventio, dispositio inkább a tiszta észtől,