Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza, 1888
— 13 — Midőn Kolozsvárt volt a fenséges asszony, több fiatal aris- tokrata hölgyet mutattak be neki. A császárnénak mindé nik- hez volt egy nyájas szava. A császárné német kérdéseire közülök csak egy nem tudott válaszolni, a miért csudálkozva fordult környezetéhez, melytől azt a csipős gunynyal tele választ kapta, hogy az illető nem érti a német nyelvet, ekkor a császárné azt a megjegyzést tette: „idegen nyelveket beszélni szép, de a saját anyanyelvét nem tudni a legnagyobb szégyen“. Aki a pesti salonok társalgási nyelvét ismeri, tudja, hogy ott főleg németül társalognak, sőt a magyar társalgásba igen sok német kifejezést vegyítenek (megfordítva is). Egy alkalommal egy német születésű hölgyet meglátogatott egv barátnője s annak 8 éves fiacskájához németül kezdett beszélni. Feleletet nem kapván, azt kérdi a német születésű anyától: „Wie spricht der kleine?“ „Ungarisch und recht gut“ volt az önérzetes felelet. Mi, vidékiek, fel sem tudjuk fogni ennek jelentőségét. Ha minden magyarországi bármely születésű nő igy gondolkoznék, a nyelv- és nemzetiségi kérdések hamar lomtárba kerülnének. A magas kormány e tekintetben sokat tesz, de még többet tehetnek — az anyák. A gyermekkorban megszerzett nyelvérzéket az idegen nyelv befolyása nem ronthatja meg, azért kell már itt a nyelvérzék kifejlesztésére nagy gondot fordítani; azért nem kell a magyaros nyelvérzék elsajátítása előtt az idegen nyelvek tanítását megkezdeni. A nyelvtani alapismeretekre az iskola tanít. Az elemi iskolák tárgykörét szabályrendelet határolja. A módszerre nézve van némi észrevételem. A szabályrendelet szerint a magyar nyelv tanításának tárgyköre az elemi iskolákban az értelmes olvasásra és helyes írásra, az olvasmányok szabatos felmondására, a szótani elemzésre s az egyszerű mondatok mondattani elemezésére terjed. Tapasztalatból szerzett észrevételeimet elmondom őszintén. Bíráskodni nem akarok, erre hivatottnak sem érzem magamat. A tárgy és a czél szentesitik az eszközt.
