Nyelvtudományi Közlemények 113. kötet (2017)
Tanulmányok - Fodor István: Hajdú Péter őstörténeti munkássága (Péter Hajdú on prehistory) 5
6 Fodor István térképen, elvonatkoztatva minden más tudományág tanúságaitól. Az is előfordult, hogy az őstörténet tényanyagáról és módszereiről mit sem sejtő mikrobiológus vándoroltatta őseinket - mint derék mamutvadászokat - a Bering-szorosig meg vissza. A régészek is sok mindenre képesek néhány - többnyire csak vélt - párhuzam kedvéért. Nem folytatom a sort, mert az szinte végtelen. Hajdú Péter már első jelentős őstörténeti munkájában (Hajdú 1953a) felismerte, hogy az egykori élet, az egykori ember és emberi közösség nem ismerhető meg kizárólag - a mégoly becses - nyelvi anyag alapján. Pedig ebben a tekintetben aligha támaszkodhatott nyelvész elődeire. Zsirai Miklós például így írt a régészeti leletanyag őstörténeti hasznosíthatóságáról: „Igaz ugyan, hogy a praehistóriai régészet túlságosan sematizál és külső segítség nélkül nem igen tud a lelőhelyek lakosságának, a leletekkel napfényre hozott műveltség hordozóinak nemzetiségére nézve fölvilágosítást adni, de közvetlenségében és tárgyi érzékelhetőségében óriási előnyök rejlenek” (Zsirai 1937: 126).1 Ezen a téren csak Zichy Istvánt tekinthette példaképnek, aki művelődéstörténeti áttekintésében hasznosította az európai nagy nyelveken megjelent finnugor régészeti szakirodalmat (Zichy 1923). Hajdú azonban felkészültebb volt elődeinél: könyve megírásakor már megfelelő szinten tudott oroszul, így nem voltak nehézségei - az akkor még csak gyér számban rendelkezésre álló - orosz szakirodalom használatában. Különösen az embertani kutatások eredményeire hivatkozik gyakorta, de nem mellőzi a szovjet néprajz és régészet felismeréseit sem. A régészetről és embertanról így ír: „A régészet és az ezzel összefüggő antropológia, illetőleg paleoantropológia szintén sok adalékkal járul hozzá ahhoz, hogy a régi finnugorokról helyes képet alkossunk. A régészetnek igen sokat köszönhet a finnugor népekkel foglalkozó tudomány, annak ellenére, hogy a kétségkívül finnugor népeknek tulajdonítható kultúrák tulajdonképpen csak a koravaskori ananyinói kultúrával kezdődnek (Kr. e. 7-3. sz.). Minthogy azonban az ananyinói kultúra és a Kámavidék megelőző bronzkori, késő rézkori és újabb kőkori leletei közt az összekötő szálak kimutathatók, a régészet alapján már e vidéknek az Kr. e. Ill—II. évezred fordulóján élt lakosságát is bizonyos mértékben azonosíthatjuk a finnugorsággal” (Hajdú 1953a: 14). Ezt megelőzően igen fontos megjegyzést tesz a nyelvi és az embertani rokonság összefüggéséről: „Az alapnyelv jellegének tárgyalásakor hangsúlyoznunk kell azonban még azt is, hogy a nyelvrokonság nem jelent egyben feltétlenül faji rokonságot is” (Hajdú 1953a: 12).2 1 E meglehetősen zavaros mondatból az olvasó könnyedén megállapíthatja, hogy Zsirai még csak felszínesen sem tájékozódott a régészet néptörténeti lehetőségeiről. Pedig elegendő lett volna egyetemi tanártársának dolgozatával megismerkednie, hogy e kérdésben iránymutató eligazításra leljen (1. Tompa 1935: 190-191). 2 Ezt a szempontot ma sem értik és nem veszik figyelembe a teljesen dilettáns és félmüveit „őstörténészek” (vö. Fodor 2012: 135-137).
