Nyelvtudományi Közlemények 111. kötet (2015)
Szemle, ismertetések - Klima László: Sudár Balázs - Szentpéteri József - Petkes Zsolt - Lezsák Gabriella - Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés (Hungarian prehistory. Science and tradition) 495
Szemle, ismertetések 501 nyosnak tekinthető, hogy a tipokronológia annál pontosabb, minél több az elemzésbe bevont lelet. A következőkben RÉVÉSZ az érmékkel történő keltezést tárgyalja. A kívülálló azt gondolhatná, annál jobb nincs is, mint ha a régész érmét is talál, és a feltárt leletegyüttest az érme alapján keltezi. Azonban ez sem ilyen egyszerű. Örök téma marad, hogy egy érme verése és földbe kerülése között hány év telik, telhet el. A vélemények a 2-3 évtized és a másfél évszázad között váltakoznak. Rátérve a leletek természettudományos módszerekkel történő keltezésére, RÉVÉSZ a radiokarbon (C14-es) vizsgálatok eredményeivel foglalkozik a legtöbbet. Két tényezőre hívja fel a figyelmet: az egyik, hogy ez a módszer a honfoglalást követő időkben tendenciaszerűen fiatalít, tehát későbbi keltezést kínál, mint a leletek hagyományos szempontok szerinti értékelése, a másik pedig, hogy a radiokarbon vizsgálat nem megbízható, a különböző laboratóriumok olykor egymástól nagyon eltérő eredményekre jutnak. A tanulmány 3. fejezete a sírokkal foglalkozik. A népvándorláskori sírok és temetők értékelésében Magyarországon a néprajzi szempontok uralkodtak. POSTA BÉLA és MÓRA FERENC nyomán László Gyula tette ezt az irányzatot uralkodóvá. Ugyancsak az ő nyomán törekedtek arra a régészek, hogy a síregyüttesek alapján az eltemetett emberek társadalmi helyzetére próbáljanak következtetni. E nézetek bírálatára RÉVÉSZ azokat a szerzőket idézi, akik hangsúlyozzák az eltemetett fegyverek és egyéb díszesen megmunkált tárgyak státuszszimbólum jellegét (Marosi Ernő, Bollók Ádám). Ebben a fejezetben tárgyalja RÉVÉSZ LÁSZLÓ az etnikum meghatározásának problémakörét: a honfoglalók és a Kárpát-medencei őslakosság viszonyát vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy „régészeti leletek alapján egyénekre lebontva az etnikai elkülönítés csaknem lehetetlen”. A 4. fejezet a temetőkkel foglalkozik. Megközelítése itt is tudománytörténetikritikus. Véleménye szerint elhibázott koncepció a temetők felosztása társadalmi rétegek (köznép, vezetők) szerint. Iránymutatónak KOVÁCS LÁSZLÓ kutatásait tekinti (szállási temetők és a 9-12. századi falusi temetők különböző típusai). TAKÁCS Miklós tanulmánya a településrégészet mostanában megerősödő és önállósuló irányzatát ismerteti („A honfoglalás kor és a településrégészet”, 137— 149). A településeket kutató régész nemcsak az egykori lakóhelyek feltárásával foglalkozik - ilyen kutatások már régebben is történtek -, hanem a földrajzi környezet elemzésével és a települést létrehozó népesség életmódjával, közösségének nagyságával és belső struktúrájával is. Az eddigi eredmények még nem rajzolnak ki általános képet az adott korszak települési szerkezetéről, a népesség és a települések rendszerének kapcsolatáról. Megállapítható, hogy a temetőkhöz hasonlóan a települések sem mutatnak etnikai jellegzetességeket. A települések leggyakoribb leletei a kerámiatöredékek. Az eddigi kutatások csak 2-3 edénytípus esetében igazolták, hogy a honfoglaló
