Nyelvtudományi Közlemények 110. kötet (2014)
Tanulmányok - Janhunen, Juha: A legkeletibb uráliak (The easternmost Urálic peoples) 7
16 Juha Janhunen uráli nyelveknek, hanem a világ összes más nyelvcsaládjának kutatásában is ugyanolyan hagyományos módszerek és nézetek érvényesülnek, mint az uralisztikában. Ez a paradigma a kezdetektől fogva pontos különbséget tud tenni a divergencián és a konvergencián alapuló változások között. De mikor nem nyelvekről, hanem nyelvközösségekről vagy „népekről” van szó, akkor tényleg sokféle újításra van szükség a hagyományos eljárásunkban. Az, hogy a nyelvek és a népek között nincs közvetlen kapcsolat, abból is jól látható, hogy az uráli nyelveken beszélő népek sokféle fizikai típust és kulturális adaptációt képviselnek. Vannak közöttük folyómenti és tengerparti halászok, tajgai vadászok, tundrái rénszarvastartók, különféle földművelők, sőt pusztai lótartók és juhászok is. A fizikai antropológia szempontjából a mongoloid szamojédokat, a közép-európai magyarokat, az észak-európai finneket és észteket, a paleoeurópai lappokat, és a keleti finnugoroknak sokféle kevert típusát különböztethetjük meg. Ez éppen arra utal, hogy az uráli nyelvcsalád mai és korábbi terjeszkedése főként nyelvcsere útján ment végbe. Az utóbbi éveknek az emberi genetika területén elért eredményei azt bizonyítják, hogy a népességek általában nagyon hosszú helyi folytonosságot mutatnak. Egy bizonyos területen élő embereknek nagy része az illető területen élt régi népességeknek a genetikai örökségét őrzik. Ennek ellenére a kulturális sajátosságok sokszor újabb eredetűek, holott lehetnek persze közöttük régi helyi hagyományok is. Nyelvek pedig csak ritkán léteznek sokáig egy bizonyos területen: a világ legtöbb nyelve nemrég érkezett arra a területre, amelyen ma él. Egyezer évvel ezelőtt még nem beszéltek a mai Törökország területén törökül, kétezer évvel ezelőtt pedig még nem beszéltek germán nyelven a brit szigeteken, és háromezer évvel ezelőtt még egészen más volt a világ nyelvi térképe, mint ma. Ehhez még azt kell hozzátennünk, hogy vannak a nyelvekben természetesen régi helyi eredetű sajátosságok is. Ezek főként a szókincsben, de bizonyos esetekben a nyelvtanban is felfedezhetők. A legjobb példaként talán a helynevek szolgálhatnak, különösen a nagy folyók, tavak és hegyek nevei, amelyeket az illető területen ma élő nyelvekből sokszor nem lehet megfejteni. De ilyenek a növények és az állatok, valamint a más helyi jelenségek nevei is. Ezeket az elemeket a nyelvészetben régóta szubsztrátumnak nevezik, és jól ismeretes, hogy a mai nyelvek származásának szempontjából nincs jelentőségük, holott a helyi nyelvtörténet számára érdekes adatokat adnak. Az eddigiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az uráli „népek” általában másodlagosak, mivel nyelvük, kultúrájuk és fizikai jellegük nem egy helyen nyerték el mai arculatukat. A népességek régi, helyi eredetűek is lehetnek, és a kultúrájuk is tartalmaznak helyi elemeket is. Sőt a nyelvekben helyi szubsztrátum is lehet, de ezeknek a nyelveknek az uráli magja máshonnan érkezett, és csak nemrégen alakult ki mai sajátosságuk. Ez azt is jelenti, hogy az uráli
