Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)

Tanulmányok - Cser András: A latin labiovelárisok fonológiai elemzéséhez (A phonological analysis of the Latin labiovelars) 337

338

Cser András

Kapcsolódik ehhez a kérdéshez azon elemek meghatározása is, amelyeket a tipológiai és az összehasonlító nyelvészeti kutatásban egymáshoz viszonyítunk. Közismert tény, hogy különféle okokból előállhat olyan helyzet, amelyben egy adott nyelv két szegmentumból álló szekvenciája etimológiailag megfeleltethető egy másik nyelv egyetlen szegmentumának. Példának okáért a nazális kiesése, az azt követő pótlónyúlás és egyéb kvalitatív változások miatt rendszeres hangmegfelelés áll feli az angol [u:] és a német [a(:)n] között (a. goose ’liba’, tooth ’fog’ ~ n. Gans, Zahn). Bizonyos esetekben azonban az összevethető hangalakok fizikailag azonos (vagy legalábbis a releváns értelemben és a releváns mértékben azonos) szakaszai eltérően funkcionálnak két nyelvben, az egyikben szegmentumként, a másikban szegmentumok szekvenciájaként. Ezt általában véve már a korai strukturalista fonológia felismerte (Trubetzkoy 1939: 50 skk.), de ma ez több mint egyszerű analitikus kérdés. Ma a kérdés nem az, hogy vannak-e egy adott nyelvben diftongusok vagy palatalizált mássalhangzók, hanem sokkal inkább az, hogy hány olyan nyelv van a világon - vagy legalábbis az adatbázisban -, amelyben diftongusok vagy palatalizált mássalhangzók vannak. A strukturális kérdések ily módon az adatbázis-építés szervezési elveivé lépnek elő (vö. Round 2013).

Ebben a tanulmányban átfogó módon vizsgálunk meg egy kérdést, amelyről sokat írtak már, de még több mindent vettek adottnak vita nélkül, jelesül a labioveláris zárhangok kérdését a klasszikus latin nyelvben. Az indoeurópai alapnyelv labioveláris zárhangjai valamilyen labiovelárisként részben megmaradtak a latinban, a mükénéi görögben, az anatóliai és a germán nyelvekben. A többi indoeurópai nyelvben másfajta hangokká alakultak. Érdekes módon azonban a fonológiai státuszuk képes volt megváltozni azokban a nyelvekben is, ahol labiovelárisok maradtak. Itt részletesen nem tárgyalandó érvek alapján, amelyek a fonotaktikai rendszert és a váltakozásokat veszik alapul, a közkeletű szakmai vélekedés az indoeurópai alapnyelv labioveláris zárhangjait monoszegmentálisaknak tartja, vagyis valódi szegmentumoknak, nem szekvenciáknak, két-két szegmentum kombinációinak. De ugyanígy megalapozottan tartjuk az angol nyelv egyetlen megmaradt „labiovelárisát”, a [kwj-t szekvenciának és nem szegmentumnak, vagyis ebben az indoeurópai nyelvben a [kw] státusza ugyanaz, mint a [pr] vagy a [ki] szekvenciáké. Ami a germán alapnyelv szóban forgó fonológiai egységeit illeti, a vélemények megoszlanak. A szakirodalomban talán általánosabbnak nevezhető a monoszegmentális értelmezés, amely tehát az ősgermánt archaikusnak, az indoeurópai alapnyelvhez közelebb állónak tartja e tekintetben (1. egyebek mellett Lehmann 1994: 22-23, Ringe 2006: 88 skk., Seebold 1967, Stausland Johnsen 2009).

Ez a tanulmány kritikai áttekintést ad az azokról az érvekről, amelyek a klaszszikus latin labiovelárisok fonológiai státuszának meghatározását segíthetik. Ebben a kérdésben egyébként a szakirodalom igen megosztott. Devine - Stephens (1977: 13-104) a mai napig a legrészletesebb tárgyalása a latin labiovelárisok-