Nyelvtudományi Közlemények 109. kötet (2013)
Tanulmányok - Tóth Valéria: Szempontok a források személyjelölő szerkezeteinek értékeléséhez (Notes on the use of onomastic data found in medieval sources) 227
Szempontok a középkori források személynévi adatainak értékeléséhez 241 a családnévviselés például a zsidóknak csak egy polgáriasultabb részére volt jellemző, e névfajta használata nem terjedt el széleskörűen közöttük, noha minden bizonnyal már akkor is beszéltek magyarul. II. József 1788. január 1-jével életbe lépett rendelete azonban változtatott ezen a helyzeten, és a körükben is kötelezően előírta a családnév használatát. Hasonló rendeletek más csoportokra (pl. cigányokra, az ortodox vallású, elsősorban szerb lakosságra) vonatkozóan ugyancsak születtek (lásd ehhez Farkas 2009: 9-10). Mindez azt jelzi tehát, hogy míg a (nyelv)szokás alól adott esetben kivonhatják magukat a közösség tagjai, a jogi követelmény (törvény) alól nem; vagy amennyiben ez mégis megtörténhet (lásd a családnév-változtatásokat), arra csakis jogilag szigorúan meghatározott rendben van lehetőség. 4.3.2. A személynevek funkcionális kérdései a nevek rendszertani leírásának éppúgy részét képezik, mint a név és névviselő kapcsolatát a középpontba állító vizsgálatoknak. E problémakör kapcsán csupán két jellemző példán keresztül igyekszem illusztrálni azt, hogy a források személynévi adatai - noha a szakmai közvélekedés a kérdésben megengedőbb - miről nem informálnak bennünket. Az Árpád-kori személynévrendszer közszói eredetű személyneveiről, egyénneveiről (pl. Farkas, Nyavalyád, Ajándok, Péntek, Nemvalód stb.) az a szakirodalom általános véleménye, hogy ezek a névformák erősen motiváltak, szoros jelentéstani kapcsolatban állnak a viselőjükkel, vagyis az azonosító szerepük mellett egyidejűleg az adott személyek jellemzésére is szolgálnak (lásd pl. Benkő 1950a: 23, 1967b: 375, Pais 1960: 99, 1966: 11, B. Lőrinczy 1962: 53, Németh M. 1997: 40, Hajdú 2003: 770-771).16 Deme László a még korábbi, az - adatokkal ugyan nem dokumentálható - ősmagyar kori közszói eredetű nevekről tartotta azt, hogy azok elsődlegesen jellemző, és csak másodlagosan identifikáló elemek, azaz lényegében sajátos alkalmazású, bizonyos fokú funkcióbővülésen keresztülment köznevek. S ha ezek a közszói eredetű elemek elveszítik a jelentésbeli kapcsolatukat a jelöltjükkel, akkor válnak „par excellence” névvé, amelynek pusztán azonosító 16 Érdekes megszorítást (pontosabban kitágítást) fogalmaz meg ennek kapcsán Pais Dezső akkor, amikor úgy nyilatkozik, hogy a név realitásában nemcsak az elnevezett, hanem az elnevező egyénisége is számottevő tényező lehet (1960: 99). Nyilván elsősorban az ún. névvonatkoztatás eseteire céloz, vagyis arra a jelenségre, amikor a családon belül, illetve azonos foglalkozásúak körében egyesek szemantikailag vagy alakilag összefüggő neveket viseltek. „Valami konvencióféle élt akkoriban, amely ilyen módon a névkapcsolatok révén érzékeltette a személyi kapcsolatokat: a név megkülönböztetett, de egyszersmind össze is foglalt.” (i. h.). Ebben a megfigyelésben annak a kognitív szempontnak az igen korai jelentkezését láthatjuk, hogy tudniillik a névadót is jellemzi a név, sőt ez a jellemzés akár még erőteljesebben is érvényesülhet, mint az elnevezett vonatkozásában.
