Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
40 HoNTi László (Pusztay 1993: 270). A Pusztayéval egyező álláspontot képvisel a Zaicz Gábor szerkesztette „Etimológiai szótár” is (Zaicz 2006: 832), de mivel a kötet irodalomjegyzékében nem szerepel olyan munka, amely ismereteim szerint ilyen állítást tartalmazna, a szócikkíró valószínűleg saját ötleteként fogalmazta meg ezt a nézetet.34 Első pillanatra talán valamelyest még valószínűnek is tűnhetne egy ilyen elképzelés, de az általam ismert szakirodalomban semmi hasonlóra nem bukkantam, következésképpen kizárhatónak tartom. Kulonen (2001a: 161-162) Janhunen (1981: 232-233) nyomán számol a mély hangrendű, labiális magánhangzós személyes névmásokkal. A nyelvcsalád személyes névmásainak állományára, alakváltozatainak kialakulására vonatkozóan Kulonen két magyarázattal állt elő, ezek egyike a következő: „1. Das Pronomen der 2. Person (nach Hajdú: des Singulars) im Ururalischen *ton > *non, (nach Rédei) *1з > *пз (in Rédeis Erklärung fehlt die Assimilationsquelle). [Bekezdés.] 2. Es handelt sich insofern um einen teilweisen Wandel, als er sich nur in einem Teil der Dialekte oder in anderer Hinsicht teilweise vollzieht, so daß Spuren beider Varianten erhalten bleiben. [Bekezdés.] 3. Die Personalpronomina treten als Personalendungen an die Verben und als Possessivsuffixe an die Substantive. In einer (Dialekt-/Sprach-) Gruppe wird das «-Pronomen überall verallgemeinert, in einer anderen verbindet sich das i-Pronomen mit den Substantiven und das «-Pronomen mit den Verben, in einer dritten umgekehrt. [Bekezdés.] 4. Das «-Pronomen kommt mit Ausnahme des zum Obugrischen führenden Zweigs überall außer Gebrauch” (Kulonen 2001a: 165). Rédei (1998: 341) nézete, miszerint az alapnyelvbeli személyes névmások nem ismerték a számbeli különbséget, tarthatatlan, amit az mutat, hogy a többes számú személyes névmások és a belőlük agglutinálódott személyjelölő morfémák világosan *-k többesjelet tartalmaznak, az obi-ugor dualisi névmásokban és személyjelölőkben -« számjel található (ilyen alapnyelvi számjeles dualisi személyjelölő morfémákat rekonstruál Korhonen [1981:235], Janhunen [1982:35] és Kulonen [2010a: 171-172]), továbbá az egyes számúakban legalább alternative, például a függőesetekben (ezek csak igen korlátozottan lehettek meg az alapnyelvben, bizonyosan csak accusativusban, genitivusban és dativusban, tehát a voltaképpeni grammatikai casusokban), meglehetett a névmásképző *-«.35 Kulonen (2001a: 151; részletesebben: Kulonen 2001b: 180-183) feltevése szerint nem a személyes névmások agglutinációjával magyarázható a személyjelölő kötött morfémák létrejötte, hanem a személyjelölő morfémákból kívánja értelmezni a személyes névmásokat. Kulonennek e feltevése éppen annyira alaptalan elképzelés, mint az alany és az állítmány közti kongruencia kialakulására egykor a Ravila (1938,1941: 34 Amint az imént említettem, hasonló ötlet már Julis Marknál (1931: 59) is felmerült, bár ő nem a „palatális ~ veláris”, hanem a „f kezdetű ~ n kezdetű” névmások eredetét kívánta így értelmezni. 35 Úgy tűnik, vannak nyelvek, amelyek nem ismerik a grammatikai számot, de rendkívül ritkán fordulnak elő ilyenek (Corbett 2000: 50-51). Semmi okunk sincs annak feltételezésére, hogy az uráli alapnyelv is ilyen lett volna.
