Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Tanulmányok - Honti László: Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban (Personae ingratissimae? The marking of second person in Uralic) 7
Personae ingratissimae? A 2. személyek jelölése az uráliban 37 voltak, így ott is megvolt annak a lehetősége, amely a permi tagadó ige esetében is fennállt, hogy ez az m részleges asszimilációval (paradigmatikus asszimilációval) *t > *n változást idézzen elő. Az *nt-re visszavezethető szamojéd személyjelölők talán a két személyjelölő morféma (*-t ~ *-n) kontaminációjaként születtek meg; e feltevésem talán annyiban összhangban áll Hajdúéval (1986: 5), hogy az *n funkciója elhomályosult, ezért a *f-vel kellett megerősíteni funkcióját; az *n funkciója pedig azért homályosulhatott el, mert nem volt a nyelvben *n- kezdetű, 2. személyű névmás. Hajdú alternatív feltevése szerint azonban azna genitivusi n-nel lehet azonos, amely a genitivusragos és a birtokos személyjeles alakokból nyomulhatott be a nominativusba: „die 2. Person könnte auf analoge Einwirkung des Px2SgGen (PS *ntV) gebildet worden sein (in diesem genitivischen Morphem war *n eigentlich mit dem Genitivsuffix identisch)” (Hajdú 1986:5; hasonlóan Audova et al. 1999:38-39); ezt valószínűtlennek tartom, ugyanis egy ilyen esetleges módosulás funkcionális zavart idézhetett volna elő. 1.1.2.4. Összefoglalásul Talán túlzásnak tűnhet, hogy mind az obi-ugor, mind a permi, mind a szamojéd személyjelölő n-1 a paradigmatikus asszimilációval magyarázom, de szerintem ezek kölcsönösen erősítik egymást, és az indoeurópai nyelvekből idézett analóg változások is valószínűsítik magyarázatom helyességét. Ez az eljárás a korábbiakkal szemben az egyetlen olyan értelmezésnek tűnik, amely ténylegesen racionális okát adja a feltűnő szabálytalanságnak. 2. A mély hangrendű személyes névmások kora és keletkezése A 2. személyű névmások szókezdő *n elemén kívül van egy másik hangtani probléma is, amelynek tárgyalását szükségesnek vélem megtárgyalni a címben jelzettel együtt: a nyelvcsaládban a lapp, a mordvin, a votják és a szamojéd adatok alapján veláris magánhangzós személyes névmás (*mun, *tun, *sun) tehető fel, míg a többiek palatális hangrendű előzményekre engednek következtetni (így pl. Collinder 1960: 167 is). A kétféle szókezdő mássalhangzót tartalmazó személyes névmásokról szólva Munkácsinál (1918-1919: 126) felmerült a közeire és távolra mutató 2. személyű névmás gondolata, igaz, nem mint két különböző hangrendű lexéma, hanem csak annak kapcsán, hogy a vogul e névmásában -n elem van, amelynek funkciója szerinte az emfázis, a kiemelés lett volna. Balázs okkal utasította el ezt a feltevést: „Weshalb gerade die Personalpronominalstämme betont werden mußten, darüber äußerte sich Munkácsi nicht, und noch weniger stellte er die Frage auf, an welchen Pronominalstämmen die erwähnten Suffixelemente zuerst aufgetreten sein konnten” (Balázs 1973: 184; kiemelés az eredetiben, H.L.). Egyébként Balázs első kritikai megjegyzése érvényes a magyar én és a vogul äm, am sg. 1. személyű névmás
