Nyelvtudományi Közlemények 107. kötet (2010-2011)
Emlékülések - Küllős Imola: Nép, nemzet és egy új tudomány, az ethnographia - Hunfalvy Pál felfogásában (People, nation and the new science of ethnography - Hunfalvy’s views) 252
Emlékülések 255 is. Hunfalvy nyelvi bizonyítékok alapján elsőként írt az ugor kori lótartásról mint történeti-etnográfiai tényről (Hunfalvy 1875; 1878). Továbbá: nyelvészeti vizsgálatainak mintegy melléktermékeként jelentős érdemeket szerzett a nyelvrokon népek irodalmának hazai megismertetésében. E célból finn olvasókönyvet is szerkesztett (1861), s Magyarországon ő hívta fel a figyelmet először a finn és az észt hősepikára, a vogul medveénekekre és mitológiára; mi több: szöveghű részlet-fordításokat közölt a Kalevalából (Hunfalvy 1853), hogy az alliterációkat és gondolatritmust kedvelő finn és észt költői nyelvet és verselést illusztrálja. Hunfalvy élete utolsó másfél évtizedében kerített sort az összehasonlító néptörténetre, konkrétan: az „oláh/rumun” (román) és a magyar nemzet őstörténetének, etnogenezisének kutatására. A román nyelv- és néptörténet, Erdély kora- és késő középkori története a szó legszorosabb értemében haláláig foglalkoztatta (Hunfalvy 1867; 1894). Romantikus ábrándnak tartotta és elvetette a dákoromán kontinuitás elméletét (Hunfalvy 1885) épp úgy, mint a székelyek hun származtatását és a hunmagyar rokonságot (Hunfalvy 1880). E sokat vitatott kérdésekről számos kongreszszusi előadásában, tanulmányában és könyvében fejtette ki bizonyító érveit. Tudományunk szempontjából fő művében, az 1876-ban kiadott „Magyarország ethnographiájá’-ban behatóan foglalkozott a honfoglaló magyarságba olvadt keleti népekkel, a kabarokkal, izmaelitákkal, úzokkal és besenyőkkel, valamint a kunok és jászok beköltözésének és magyarrá válásának problémájával. A magyarság „jelen mivoltának” leírásakor a németeket, a szlávokat és a románokat hosszabban, a relatíve kisebb lélekszámú zsidó, örmény, cigány betelepülőket röviden tárgyalta. Mint bevezetőmben már utaltam rá ő a népet magyarországi lakosságként, a nemzetet nyelvi-kulturális-társadalmi egységként fogta fel. Maga is tisztában volt azzal, hogy a népességtörténet csak egyik ága az etnográfiának. Ezt ki kell egészíteni a nyelvtörténeti dialektológiai és nyelvföldrajzi adatokkal, valamint a jelenkori mindennapi élet és kultúra, társadalom leírásával, s mindezek összevetéséből, ill. szintéziséből születhet meg az a képzeletbeli lista, amelyet egy-egy európai nemzet sajátosságának nevezhetünk. „Mi által és hogyan lesz a nemzet meg a nép?” - tette fel a kérdést, majd így válaszolta meg: „A nemzet lesz nyelve, hite és társadalmi szerkezete által. E három közt a nyelv az első, ez a nemzetnek születése és - ha szabad így mondani, életének fája is” (Hunfalvy 1876b: 48). A Múlt Magyar Tudósai sorozatban megjelent kismonográfiájában Paládi-Kovács Attila méltán írta róla, hogy „Hunfalvy Pál volt az első hazánkban, aki a korábban leíró szinten mozgó néprajzot elméleti síkra emelte. Széles társadalomtudományi perspektívába helyezett etnográfiai elméletet dolgozott ki, melynek alapelve az evolúció, módszere az összehasonlítás volt” (Domokos - Paládi-Kovács 1986: 244). Annak ellenére, hogy finnugor nyelvi rokonságunkat, etnogenezisünket hangsúlyozó tudományos elgondolásainak jelentős ellentábora volt és van (amint az Szíj Enikőnek a kontár nyelvészkedőket ostorozó előadásából is kiderült), amely szász származását
