Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)
Szemle, ismertetések - Asztalos Erika: Jean Perrot : Regards sur les langues ouraliennes 410
jelölt tárgyeset kialakulásával - valódi tárgyas szerkezetté értékelődött át, a többi nyelvből pedig teljes egészében kiveszett. A szerző sajnos nem számol azzal, hogy a tárgyas ragozás uráli alapnyelvi meglétének feltételezését ma már sok kutató elutasítja, és hogy a magyar tárgyas ragozás kialakulása máig nem eldöntött kérdés, amelynek a kapcsán számos, az övétől eltérő elmélet született már (a fentitől eltérő elméleteknek valójában a létezését sem említi). Kérdés továbbá, hogy az obi-ugor szerkezetek értelmezésénél a szerző miért nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a tárgyas ragozású alakokon a személyrag a hagyományosan alanynak (Perrot által birtokosnak) gondolt mondatrész személyére és számára is utal (vagyis ezzel is egyeztetve van), illetve azt, hogy ezeken a formákon időjel is szerepel, ami egyértelműen arra mutat, hogy az állítmány ige.4 Végül jó lett volna, ha Perrot olyan példamondatokat is figyelembe vesz, amelyekben a tárgyas ragozású igealak argumentumai személyes névmások: ezeknek ugyanis - a főnevektől eltérően -alakilag eltérő az alany- és a tárgyesetük, vagyis egyértelműen eldönthető róluk, hogy milyen funkciót töltenek be a mondatban. Ahogy korábban már utaltunk rá, a kötet harmadik, legterjedelmesebb fejezete ígéri talán a legérdekesebb nyelvészeti kalandokat: a franciával, a latinnal és az ógöröggel hasonlít össze a szerző egy-egy uráli nyelvet, s közben rámutat az egymástól távolinak gondolt nyelvek szerkezeti hasonlóságaira. Az első négy tanulmány a finnre és a franciára koncentrál: előbb az egyes szám harmadik személyü igealakok és személyes névmások „személytelen" használatának párhuzamaira hívja fel a figyelmet a szerző (165-170), majd a szóösszetétel hasonlóságait és különbözőségeit mutatja be (171-184), a negyedik dolgozatban pedig a 'hogy' jelentésű kötőszavak használatát veti össze (203-221). A finn-francia vonatkozású tanulmányok közül azonban talán a melléknévi jelző és a jelzett szó szórendi variációit vizsgáló dolgozat (Les relations épithétiques dans le syntagme nominale en francais et en finnois, 185-201) a legérdekesebb, egyben ez van a legjobban megszerkesztve. Perrot itt arra hívja fel a figyelmet, hogy noha a franciában jelzett szó-jelző, a finnben pedig jelző-jelzett szó az általános sorrend, valójában mindkét nyelvben - a finnben inkább csak egyes szépirodalmi szövegekben - előfordul ennek fordítottja is, hasonló feltételek mellett és hasonló stilisztikai hatást keltve. Az általánostól eltérő sorrendet megengedő melléknevek ráadásul hasonló szemantikai mezőbe sorolhatók a két nyelvben. Az irodalmi franciában a főnév előtti pozíciót foglalja el az állandó jelző (pl. le bouillant Achille 'tüzes Akhilleusz'); ennek mintegy a tükörképét találhatjuk meg egyes finn szépirodalmi szövegekben, ahol a főnév után áll az állandó jelző (pl. hettehillä heiluvilla 'ingoványos mocsarakban' a Kalevalában). A franciában 4 Ezekre Csepregi Márta hívta fel a figyelmemet.
