Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

A délre vándorolt vlah csoportok közül csak az arumének bizonyultak életképeseknek (vagy szerencséseknek), az északra vándorló nagyobb csoportok viszont a folyó bal partján egy harcos etnikumot, kumánokat (a magyar nyelvhasználatban kunokat) találtak, akiknek a lélekszámát a korabeli írott források alapján már nagyjából fel is becsülhetjük. Ezek a források ötvenezer sátorról (ezkb. 200 000 főnek felelt meg) tudósítanak a mai Moldvában és Havaselvén. A kumánok katonai erejét a legékesebben a lebunioni csata (1091) tanúsítja, amelyben Alexiosz bizánci császár hadai csak a kumánok segítségével tudtak végre megsemmisítő csapást mérni a csaknem egy évszázadon át rettegett besenyőkre. A pápa biztatására 1227-ben Róbert esztergomi érsek Moldvában Bortz Membrok vezérrel együtt tizenötezer kumánt keresztelt meg, ünnepélyes keretek között, Béla trónörökös (rex iunior), a későbbi IV. Béla és három megyéspüspök jelenlétében. Sőt a magyar korona hathatós támogatásával a Kárpátok külső hajlatánál (Terra Cumanorum) Milkó székhellyel még keresztény püspökség is létesült, a következő években a Milkov folyó partján kun székesegyház és püspöki palota épült. IX. Gergely pápa 1227-ben vagy 1228-ban a belga származású dominikánus Teodorikot nevezte ki az önálló kun egyházmegye első püspökévé. A püspökséget néhány év múlva a mongolok (tatárok) feldúlták, a székesegyházat és Milkov várát (ahol a püspöki rezidencia volt) pedig lerombolták. Ezt abból a levélből tudjuk, amit 1279 végén III. Miklós pápa a magyar apostoli küldötteknek írt: „Milkov várát, amely a tatárok betörésekor a határon állt, régen elpusztították a tatárok. Több mint 40 éve nincs ott sem püspök, sem katolikus lakosság..." (Theodorescu 2007: 5). A pogány kumánok a 12. század utolsó és a 13. század első éveiben az Al-Duna mentén élő vlahokkal együtt dúlták fel Trákia jelentős részét, majd az egész Macedóniát, 1201-ben Konstantinápoly falai alá értek és a várost csak a halicsi fejedelemnek Kunország ellen indított váratlan támadása mentette meg az ostromtól. A kumánok félelmetes katonai erejének aktív közreműködésével alakulhatott meg a Bolgár-román cárság, de a havaselvei fejedelemség és ennek első dinasztiája is. Az Al-Duna mentén élő kumán hatalmasságok még a középkor vége felé is bele-beleszóltak a bolgár cári trón öröklésébe. Ha ezekhez a tényekhez hozzáadjuk azt a vitathatatlan tényt is, hogy a Havaselvén kialakuló bojár (földesúri) réteg is zömében kumánokból állt, akkor nem kell további érvekkel alátámasztanunk, milyen fontos szerepet játszott a kumán-vlah szimbiózis a román történelemben, mindenekelőtt az államalakításban. A 13-14. században Erdélyben kialakuló magyar-vlah szimbiózisról külön monográfiát lehetne írni (Makkai László említett könyvénél jobbat bajosan), de Marius Sala a történelem talaján bizonytalanul érzi magát. Pedig a magyar-vlah szimbiózis nélkül, az Erdélyben születő román értelmiség egy részének a római katolikus hitre való áttérése nélkül, bajosan beszélhetnénk az