Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

bekezdésben ezt írja: „Jegyezzük meg a látszólagos paradoxont: Daciából kivonták a hadsereget és a közigazgatást, azzal a nyilvánvaló következménnyel, hogy az érintett provinciát kiszolgáltatták prédául a barbároknak, másrészt fenntartották a romanitást a Dunától délre, ahol folytatódott a római élet és ahol a szlávok bevándorlása után elszlávosították a romanizált lakosságot." Ezzel a két okfejtéssel kapcsolatban két történelmi tényt kell tisztázni. Az egyik Justinianus uralkodása és hódításai, amelyek ugyan valóban a Keletrómai Birodalomhoz fűződtek, de ennek a birodalomnak csak a neve volt római. Justinianus hivatalos titulusa ugyan a „rómaiak császára" (baszileusz tón romaión) volt, de Caesareai Procopius örvendezve írja, hogy „a szép görög nyelv már az 5. században visszatért a városokba". Justinianus nagy építkezéseiről (Peri ktiszmatón) és kiváló hadvezérének, Belisszariosznak a diadalmas hadjáratairól (Peri polemón) görögül írta az évszázadok során számos nyelvre lefordított könyveit. A romanitás csak a 42. szélességi fok görög városfüzérében élt tovább a romanizált városi menekültek teljes beolvadásáig. Ettől függetlenül a soknemzetiségű bizánci hadsereg alakulataiban még a 6-7. században is lehettek valamilyen romanizált nyelven vagy rossz latinsággal beszélő katonák. Az Al-Duna bal partján fekvő területet a 6. századtól kezdve Sclavinia néven említik a különböző krónikákban, de az itt letelepedett szlávoknak is a folyamtól délre eső biztonságosabb területre költözés volt a céljuk. Az Aldunától északra töltött évszázadok szláv emlékét őrzi többek közt a Zsil (románul Jiul), a Dámbovita és a Ialomita folyó neve is. Ettől függetlenül a történelmi Havaselve területe továbbra is a különböző vándorló és portyázó etnikumok átjáróháza maradt. A Déli-Kárpátok, az Olt és az Al-Duna között nem maradt meg (nem is volt!) romanitás. Amikor 1247-ben IV. Béla a Kárpátok hajlatának külső lejtőin (a mai Vrancea területén) jelentős birtokot adományozott a johannita lovagrendnek, az adomány le veiben a területet még Terra Cumanorum 'Kumánok földje, Kunország' néven említették. A balkáni románság északra vándorlásának (pontosítsunk: az Al-Dunától délre élő vlahok áttelepülésének) időpontját éppen a terület szláv toponímiája segítségével lehet meghatározni ante quem non alapon. Ebben a toponímiában ugyanis egyetlen olyan szláv eredetű nevet sem találunk, amiben a szláv nazális színezetű velárisának (p) a 10. sz. előtti román -um, -un felelne meg: pl. szláv kgpona > román cumpána 'vízválasztó', szláv dpbrova > román dumbravá 'sarjerdő', 'tölgyes'. Ebből a szláv hangzóból a 10. századra egyszerű nazális lett, ennek a románban -ám, -án felelt meg: szláv krpgb > román cráng, 'rőzse', szláv zpbrb > román zámbru 'bölény', miként pl. a Dámbovtfa, Glámbocea román toponímiai adat is tanúsítja (Reichenkron 1961: 40-54). Természetesen nem zárható ki, hogy a rendkívül mozgékony vlahok kisebb-nagyobb csoportjai már korábban (pl. a Dél-Erdélyt elfoglaló, még pogány bolgárokkal) ne települhettek volna át északra (ne