Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Szépe Judit: Rövidzárlat és kisiklások a nyelvi realizáció szintjei között (Huszár Ágnes : A gondolattól a szóig : A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében) (Short circuit and derailments between the levels oflinguistic realisation) 312

botlások?" című alfejezet (29-32), amely a nyelvbotlások lexikonbeli és fonológiai meghatározottságait elemzi, mint például a gyakorisági hatást. Ha predikciókat tudunk megfogalmazni arra vonatkozóan, hogy milyen tévesztések és milyen körülmények között mehetnek vagy éppen nem mehetnek végbe, akkor azokhoz a műveletekhez is közelebb jutunk, amelyek a rendszer szabályos működését teszik ki. Már a 20. század első évtizedeitől kezdve megfogalmazódtak a tévesztések szabályszerűségeire, sőt törvényeire vonatkozó szakirodalmi állítások. Ezekre érdemes azonban bár illő tisztelettel, mégis némi megfontolással tekinteni. Az a tény, hogy még a legnagyobb nevekhez fűződő megállapításokat is mind Huszár Ágnes korpusza, mind a szakirodalom más nyelvbotlásadatainak sora cáfolja, arra int, hogy a heurisztikus összefüggések feltárása még várat magára. Wundt hipotézise 1911-ből, amely „igazolódott az utóbbi száz év kutatásai során", s amely szerint „a nyelvbotlás kizárólag csak az adott nyelven elfogadható beszédhang-szekvenciát [...] hoz létre" (29), ha el is fogadjuk, megkíván egy fonotaktikai/szekvenciaszervezési megszorítást. Azt, hogy a szegmentumok milyen szekvenciái elfogadhatók egy adott nyelvben, erőteljesen befolyásolják az elfoglalt pozíciók és a tagolási határok. Vannak olyan hangkapcsolatok, amelyek például a magyarban a szóalak elején nem jól formáltak, a szóalak végén viszont igen, pl. a ng vagy a pj. Sőt a szóalakot zárók között is vannak olyanok, amelyek vagy csak morfémahatár által tagoltan jól formáltak (pj), vagy csak monomorfemikus szóalak végén (ng). A szóalak határain túl pedig szinte minden megtörténhet. Az „elfogadható beszédszekvencia" túlságosan tág kategória, hiszen nem zárja ki a posztlexikális, illetőleg a szekvenciaszervezési folyamatokat a jólformáltsági ítéletekből. Például az álsmos 'álmos' vagy a harcminc 'harminc' háromelemű mássalhangzó-kapcsolatai (Ism, rem) beszédszekvenciában jól formáltak (ott á[l(:)##J##m]o5, ill. ha[rts##m]indig lesz), de egyetlen morfémán belül már nem. Míg az a[kt##\]óg a falon szekvencia jól formált, a szerencsé[k#tl]enség nem, éppen azért, mert másutt vannak tagolási határaik. A kötet korpuszmutatvány részében izolált közlésként szereplő ngú 'gnú' és fszinksz 'szfmksz' alakok (152) rosszul formált onsetjükkel pedig egyenesen cáfolják a wundti hipotézist. Wells első nyelvbotlástörvénye 1951-ből („nyelvbotlás csak az adott nyelv fonémarendszerével összeegyeztethető beszédhangot hozhat létre" (29)) ugyancsak finomabb megfogalmazást kíván. Az anyanyelvi beszélő fonémahallása és kontextuális hangrestaurációs tevékenysége jóvoltából még azt a beszédhangot is anyanyelve valamely fonémájaként kategorizálja, amely műszeres vizsgálattal kimutathatóan kevesebb jegyben közös a várható allofónnal, mint ahányban eltér, sőt ugyanezt megteszi akár egy nem beszédhang természetű hanggal is (Warren - Warren 1970). Egy másik fonotaktikai szabály, a magánhangzó-harmónia, illetőleg -illeszkedés működése a magyar nyelvbotlásadatok egy különösen érdekes kérdésköre.