Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Szépe Judit: Rövidzárlat és kisiklások a nyelvi realizáció szintjei között (Huszár Ágnes : A gondolattól a szóig : A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében) (Short circuit and derailments between the levels oflinguistic realisation) 312

Minden alkalmazott, illetőleg határtudomány szemléletét alapvetően meghatározza az érintett tudományszakoknak az adott korszakban működő kutatási paradigmája. Ennek megfelelően Meringer nyelvbotlásfelfogása az újgrammatikusok elméleti keretébe, a történeti hangváltozások univerzális rendszerszerűségének tételezésébe illeszkedik. Ez végső soron közös - mai terminussal élve - kognitív meghatározottságokra vezeti vissza a történeti változásokat, a szinkrón változatokat és nyelvhasználatbeli devianciákat, másfelől a gyermeknyelv elsajátításának lépéseit. Ennek a felfogásnak egyes elemei a következő paradigmának, a strukturalizmusnak a nézeteiben is továbbélnek. Gondoljunk csak például Jakobson tételére a nyelvelsajátítás és az afáziás leépülés tükörszimmetriájáról (1941). A strukturalista rendszerszemlélet erőteljes hatása abban is megnyilvánul, hogy a devianciakutatás még az 1970-es években, vagyis a generatív paradigma felfelé ívelő, de már nem annyira korai korszakában is elsősorban az egyes rendszerszintek szerinti struktúravizsgálatokból állt (vö. Garrett 1980). A feldolgozási kérdések, azután a produkció egyes folyamatainak modellálási törekvései majd csak a kognitív megközelítés térhódításával kerülnek előtérbe. A két korszak közti átvezetést a mentális lexikon kutatása jelentette. Ez az irányzat egyfelől a lexikon szerkezetét, másfelől a tartalmához való hozzáférési folyamatokat kezdte feltárni (vö. pl. Dell 1984, 1986, 1990). Az első korszakaiban erőteljesen angolközpontú generatív elmélet idején létrejött nyelvbotláskorpuszok vizsgálata olyan következtetésekhez vezetett, amelyek közül nem egyet - hasonlóan az univerzális grammatika egyes tételeihez - később eltérő szerkezetű nyelvekből gyűjtött adatok és összefüggések cáfoltak. Ez nem véletlen, hiszen a generatív paradigma élettörténetében nem ez volt az első túlgeneralizálás. A szinte csupán indoeuópai nyelvek vizsgálata alapján felállított alanyprominencia elvének egyetemessége csak az 1980-as években, a topikprominens nyelvek (mint például a magyar) „felfedezése" nyomán dőlt meg. Az 1990-es években számos nyelvre létrejöttek nyelvbotláskorpuszok és azok elemzései, amelyek sorra módosították, de legalábbis árnyalták az angol anyagra alapozott megállapításokat. Ahogyan a magyar nyelv leírása (morfo)szintaktikai szempontból erősen hozzájárult az elvek és paraméterek átalakulásához az univerzális grammatikában, úgy várhatóan a nyelvbotlások a magyarban szintén nem lesznek érdektelenek a produkciós folyamatok modellálásában. így igen örvendetes, régen várt, hiánypótló és tudományos előrelépést ígérő eseménynek tekinthetjük, hogy 2005 folyamán két olyan kötet is napvilágot látott, amely nyelvbotláskorpusz építéséről számol be. A Beszédkutatás sorozatban megjelent „»Nyelvbotlás«korpusz, tanulmányok" című kötet többek között tartalmazza a Gósy Mária által 2001 óta gyűjtött megakadáskorpusz bemutatását, továbbá adatainak típusok szerinti elörendezését (Gósy 2004). Huszár Ágnes munkája pedig a szerző által