Nyelvtudományi Közlemények 103. kötet (2006)

Tanulmányok - Simoncsics Péter: Karácsony Sándor nyelvészeti nézeteiről és ezek utóéletéről [Sándor Karácsony's views on language and their (almost non-existent) influence on the profession] 106

2. A Karácsony Sándor-fölfedezte nyelvi univerzálé és a párhuzamosság A Karácsony Sándor hangsúlyozta mellérendelés-elvet tehát elsősorban társadalmi tettnek, a maga korában páratlanul bátor tiltakozásnak tartom az alárendelés-elvét valló faji felsőbbrendűség „vezérelvével" szemben, amely a 30-as évek végére már parlamenti törvény szentesítette gyakorlattá lett, ld. zsidótörvények. Külön értéket ad Karácsony tanulmányainak eredeti nyelvezete és abból származtatott elmés és koherens terminológiája, általában is szokatlanul magas intellektuális színvonala, ami már annak idején megnehezítette, és máig is nehezíti befogadásukat. A mellérendelés - egyebek mellett - nyelvi megnyilvánulásainak hangsúlyozása ebben, de csakis ebben a vonatkozásban, megengedem, „normatíva" számba megy, aminthogy „normatíva" számba mennek máig a kor más kiváló szellemeinek, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak a művei, Fülep Lajosnak és Hamvas Bélának az esszéi is, amelyek a maguk módján és területén mind azt hangsúlyozzák, hogy „a magyar nyelv/zene/ művészet ilyen-és-ilyen, ill. ilyennek-és-ilyennek kell(ene) lennie - nem pedig emilyennek". De ebben a vonatkozásban is föltűnik szakszerűsége, ha nyelvtanát és más nyelvvel kapcsolatos megnyilatkozásait összehasonlítjuk kortársainak nyelvről vallott nézeteivel - ezekről legutóbb Margótsy István adott alapos összefoglalót a Beszélőben (Margótsy 2006). Karácsony Sándor nyelvészeti kutatásait mégsem a mellérendelés-elv magyar nyelvre gyakorolt hatásának kimutatásáért tartom kivételes teljesítménynek, hiszen ebben a vonatkozásban -mint az imént említettem - vannak neki kortársi párhuzamai, tehát nyelvtani fölfogása „korának gyermeke". Az ő korát messze megelőző és igazán egyedülálló fölfedezése az, amit most nem első, 1938-as Magyar nyelvtanában közölt változatában, hanem kiérleltsége és tömörsége okán a három évvel később megjelent Könyvek lelke című munkából idézek: „A nyelv nemcsak fizikai és pszichológiai lehetőség, hang és jelentés, nem is csak logikai és valóságba ágyazott mondanivaló a mondat tartalma [...] szerint, hanem reális folyamatához való állandó viszonyulás is. Miközben megértetem magam veled, kiöntöm eléd magamat, állandóan viszonyulok is ehhez a realitáshoz. Nemcsak mondom azt, amit mondok, hanem mindig ahhoz képest is mondom, hogy: úgy mondom, miszerint én itt most téged szóval tartalak, hogy megérts. Minden, amit mondok, sajátmaga szerint lesz az, ami, de ahhoz képest is olyan lesz, amilyen, hogy mindezt én mondom, neked mondom, most mondom, mikor mondom és itt, ahol mondom. Sőt viszonyul a mondanivalóm nemcsak ahhoz a tényhez magához, hogy beszélek, hanem annak indító o&ához,