Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Laakso, Johanna: Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon (szerk. kontra Miklós) [Miklós Kontra (ed.) : Language and society in Hungary at the Fall of Communism] 312

Az MNSzV keretében azt a kérdést is feltették, hogy Magyarország melyik részén beszélnek magyarul a legszebben, ill. a lege suny abban. Az eredmény a korábbi két kutatástól (Imre Samu 1963, Terestyéni Tamás 1987) nem nagyon tér el. Az adatközlök általában a saját nyelvjárásukat ítélik a legszebbnek. Az országos minta szerint a legcsúnyábban a palócok, a legszebben a budapestiek beszélnek, ugyanakkor erősen érzékelhető (Budapesten is!) az a közkeletű sztereotípia, amely szerint a pesti beszéd különösen csúnya. (Érdekes lett volna tudni, hogy ezek az ítéletek milyen nyelvi vonásokon alapulnak; kizárólag az „éneklő pesti hanglejtést" említik külön.) A 8. fejezetben Pléh Csaba a stigmatizáció és hiperkorrekció viszonyát vizsgálja, azzal az érdekes eredménnyel, hogy a normát sokkal inkább követjük spontán helyzetekben - az erőfeszítés és kontroll csak növeli a bizonytalanságot. Ezután az Angelusz - Tardos-kutatópáros két cikke következik. Az első a tudásstílusok (szociokulturális kódok, amelyek a szerzők szerint a magyar társadalom rétegződését, a különböző gondolkodásmódokat és mentalitásokat jobban tükrözik mint a gazdasági pozíciók szerepére építő modellek) és kommunikatív habitusok összefüggéseit vizsgálja. Érdekes és aggasztó ebben a kísérleti tipológiában az ún. tudásdepriváltakat (a szerzők szerint a lakosság majdnem egyötöde!) jellemző általános kommunikációképtelenség. A második cikk a megszólítási formákról szól (az elvtárs-tói az úr-ig). A harmadik Terestyéni Tamásnak a köszönési szokásokról és a különböző köszönési stílusok szociális hátteréről kérdőíves kutatás alapján készült írása. Az utolsó fejezetben Kontra Miklós - perspektívát váltva - a szociolingvisztikai kutatás és a nyelvi-szociális tényezők relevanciáját a politika, az igazságszolgáltatás, az emberi jogok és az iskola szempontjából veszi szemügyre. A hangnem élesen bíráló, de nem alaptalanul: a nyelv szociális szerepét, a nyelvészeti szaktudás politikai fontosságát Magyarországon nyilvánvalóan nem értik meg eléggé. Kétségtelen, hogy a könyv több értelemben deziderátum volt. Megalapozott, szilárd empirikus kutatásból származó eredményeket közöl fontos és aktuális kérdésekről, tanulságos (tananyagként is használható) példa a kvantitatív módszerek alkalmazásáról. Olvasás közben azonban számos kérdés merül föl, amelyekre nem ad választ a kötet. A kérdőíves anyag kvantitatív elemzésének, az eredmények értelmezésének nagyon sok figyelmet szentelnek a szerzők, a kiindulópont problematikus voltával azonban nem igazán foglalkoznak - pl. mire alapozva lehet azt állítani, hogy az adatközlők tudatosságának hatása ebben a kísérleti helyzetben nem releváns, »mivel adatközlőink tudatosságának fokát semmilyen módon nem manipuláltuk))? Ehhez kapcsolódó kérdés: miképpen tudják megállapítani a szerzők, hogy a kérdőívekre kapott válaszok a tényleges nyelvhasználatot tükrözik-e? Miért éppen ezeket a nyelvi változókat választót-