Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Adamik Béla: Hermann József 1924-2005 280

álltak a szívéhez. Ezeken a rendezvényeken Herman József professzor, azon túl, hogy ragyogó előadásokat tartott és a szervezőbizottságok aktív tagjaként legendásan jó diplomáciai érzékét is kamatoztatva segítette az éppen aktuális vagy már a következő konferencia szervezését, a szűkebb értelemben vett szakmai utánpótlás útjának egyengetésére is jelentős figyelmet fordított. Nemcsak hogy szívesen vette, ha hozzá fordulnak a fiatalok, vagy akár kevésbé fiatalok, különböző kérdésekkel, kérésekkel, hanem egyenesen ő hívta magához közülünk a bátortalanabbakat: nemcsak kérdéseinket válaszolta meg, hanem ő maga tett fel kérdéseket, javasolt kutatási témákat, igazított el bennünket akár tudományszervezési kérdésekben is. A szó legnemesebb értelmében volt Doktorvater, apai gondoskodással, szóval és cselekedettel segítve tanítványait, nem téve különbséget aszerint, hogy határainkon inneni, vagy túli fiatalról volt szó. Hívó szavára tanítványai bárhol felkeresték: hogy csak egyetlen jellemző példát említsek, amikor a velencei egyetemen 2001-ben szemináriumot tartottjobban mondva kisebb kollokviumot szervezett a latin felirati nyelvészetről, Németországból, Olaszországból és Magyarországról jöttek el discipulusai, akik szintén szóhoz juthattak, beszámolva saját, témábavágó kutatásaikról. Hogy Herman professzor mennyire utolérhetetlen nyelvtehetség volt, azt jól illusztrálja, hogy Tanár Úr ezt a szemináriumot, melynek különleges hangulatához nyilván a velencei tél élménye is hozzájárult, négy világnyelven vezette, mindenféle szünet nélkül váltva az egyikről a másikra, aszerint, hogy melyik résztvevőhöz melyik világnyelvet gondolta közelebb állónak. Soha nem felejtjük, nem felejthetjük el a Ponty utcai, majd Szilágyi Erzsébet fasori találkozókat, amikor a tartalmas és szakmai beszélgetések mellett Professzor Úr figyelmessége a vendéglátás prózaibb, materiálisabb szintjeire is kiterjedt. Soha nem felejtjük Tanár Úr nagyvonalúságát, többek között, amikor egynémely itthon elérhetetlen szakkönyvet — javaslatra — hezitálás nélkül megvett, majd saját érdeklődését is elfojtva rögtön kölcsönadott. Hiányozni fognak azok a beszélgetések, amikor nemzetközi konferenciákon, a szünetekben, a kirándulásokon eligazította tanítványait, akár szakmai, akár a szakma jeles vagy kevésbé jeles képviselőivel kapcsolatos kérdésekben, persze mindig diplomatikusan közölve finom iróniával fűszerezett véleményét. Hiányozni fog az az igaz, európai ember, tanár és kolléga, akire mindig számítani lehetett, legyen szó az élet bármely vetületéről; akire büszke lehet egyetemünk, hogy professzorának tudhatta, országunk, hogy magyar tudósként egyedülálló módon öregbítette hazánk hírnevét, és egész Európa, hogy európai tudósként és tanárként európai fiatalok generációit nevelte, oktatta. Joggal írta hát Herman József professzor nyelvészi pályaképében, hogy: „lesz talán utóéletem, vannak jó kollégáim és tanítványaim: bizakodom." A bizakodás nem alaptalan, a t a 1 á n pedig már biztos: a tanítványok Európaszerte megpróbálnak méltók lenni mesterükhöz, hiszen a Tanár Úr útmutatásait követve,