Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

48 BAKRO-NAGY MARIANNE lyos etimológiákat maga is elfogadja, de - későbbi bizonyításokra utalva - éppúgy véletlen egybeesésként is értelmezhetőnek tartja őket. Már a Bevezetésben is hosszabb részt szentel az „uráli elmélet" történetének, kifejtve, hogy Budenz, az alapító nem alkalmazta megfelelően az összehasonlító módszert, ugyanis nem közöl „hangszabályokat", s a tőle felállított szómegfeleltetések 81%-a ma már nem állja meg a helyét. A későbbiekben (ti. a 2. fejezetben) a szerző még hosszabban foglalkozik Budenz és Donner kritikájával, mely tudománytörténeti szempontból még érdekes is lehet, de az uráli elmélet érvényes voltának tekintetében merő értelmetlenség: aligha látható be ugyanis, miért elhibázott egy egész paradigma csak azért, mert megalkotóik még nem voltak birtokában mindannak a nyelvi anyagnak, differenciáltabb módszertani ismeretnek, amelyek az utánuk következő évtizedek, évszázadok során születtek meg. Marcantonio szemmel láthatóan nem veszi észre fejtegetéseinek logikai tarthatatlanságát, ami érthető is, hiszen nem csupán Budenz eredményeit vonja kétségbe, hanem az utána következő korszakok uralisztikai teljesítményeit is. Ő maga nem mondja ki, miként kellene a szabályos hangtörvényeknek érvényesülniük ahhoz, hogy felfogása szerint azzal az uráli nyelvek rokonsága bizonyíthatónak mutatkozzék, példáiból és hivatkozásaiból mégis kibontható az elgondolás, mely - nem elhamarkodott előrevetni - merő illúzió nem csupán az uráli, de más, ún. jól kutatott nyelvcsaládok esetében is. A Bevezetésben megfogalmazottakat a rákövetkező fejezetek hivatottak többkevesebb részletességgel kifejteni, így magam is majd azok bemutatása során térek ki rájuk. Van azonban legalábbis két állítása a szerzőnek még e részben, melyek ugyan szintén megismétlődnek különféle megfogalmazásokban, ám minthogy szorosan kötődnek a munka célkitűzésének indoklásához, érdemes itt szólnom róla. Marcantonio megütközve tapasztalja, hogy a szakirodalomban a konklúziók felállításakor a szerzők miként negligálják következetesen az adatok tárgyalásakor még bemutatott ellenpéldákat, hogy azután ezek nyomán az általános szakirodalomban, az angol (!) nyelvű tankönyvekben végeredményben olyan idealizált kép jelenjék meg, mely (az ellenpéldákat szisztematikusan minimalizálva vagy átértelmezve) összeegyeztethető a hagyományos felfogással (12). Elvi támaszként Kuhn ismert (1970) és bölcs megállapításait idézi, példaként pedig Janhunent (1981a), az UEW-et és Rédeit (1998), Csepregit (1998) - futólag (jóllehet a későbbi fejezetekben még tovább boncolgatja a kérdést). Tán ez az a pont, ahol a szerző módszere kételkedést ébreszt az olvasóban: az adat-átértelmezés vagy -elhallgatás vádjait általánosítva vonatkoztatja egy egész diszciplínára anélkül, hogy felsorolná, részletezné, kikre utal. Látni fogjuk, hogy az itt érintőlegesen prezentált példák, de a későbbi fejezetek vonatkozó fejtegetései és hivatkozásai sem elegendőek, s főként nem meggyőzőek ahhoz, hogy jogos