Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Csepregi Márta: Megkésett köszöntő [Belated congratulations] 12

Hajdú Péter 1923-2002 17 rok és kutatók nemzedékeit nevelte. Egyike volt a finnugor szak kidolgozóinak, tudományos munkássága és oktatómunkája szerves kölcsönhatásban volt egymással. Egyetemi tanári, intézetigazgatói, akadémiai tisztségviselői megbízatásaival járó adminisztratív kötelességeit könnyedén, elegánsan végezte. Környezete szinte észre sem vette, hogy a hatvanas évek elején elszenvedett gerincvelőgyulladás következményeképpen csak fél kezét és fél lábát tudta használni. Gyönge tagjai az utolsó években mondták föl a szolgálatot, amikorra minden mozdulat kínszenvedés volt a számára, s az óbudai panelházban a bejárati kaputól a liftig vivő nyolc lépcsőfok áthághatatlan akadályt képezve tette lakásának foglyává. Derűs, harmonikus személyiségét azonban a testi fájdalmak sem torzították el. Ugyanaz, másnak a szavaival... Számomra a legtalálóbban tanítványa és barátja, Simoncsics Péter jellemezte Hajdú Pétert a sírja mellett elmondott búcsúztatójában. Lehet, hogy a húsz év múlva szervezendő emlékkonferencián már nem tudnánk ilyen pontos vonásokkal megrajzolni a professzor úr alakját, ezért a nyomtatásra bízom, hogy megőrizze ezt a képet, idemásolom Simoncsics Péter gyászbeszédét. „Gyászoló gyülekezet! Hadd idézzem meg Hajdú Péter alakját először is professzori minőségében. 0 volt az, aki az összehasonlító finnugrisztikát, ezt az ő ideje előtt a hallgatók körében diáknyúzónak, száraznak és lélektelennek tartott tárgyat vonzóvá, sőt többünk számára kívánatos életpályává tudta tenni világos gondolatvezetésű előadásaival és nagy ökonómiával szerkesztett cikkeivel és könyveivel. Nemcsak titulusa szerint, de klasszikus értelemben véve, a szó etimológiáját tekintve is professzor volt, »véleményét hangosan és nyilvánosan megvalló tudós tanár«, akinek most mégis egy olyan tulajdonságát említem, amit a szó etimológiája éppenhogy kizárni látszik: nagyon tudott hallgatni, diákra vagy kollégára odafigyelni. Úttörő tudósi, kiváló előadói kvalitásai mellett ez tette őt iskolateremtő professzorrá Szegeden, Bécsben, Budapesten, Münchenben, Helsinkiben, Uppsalában, mindenhol a világban, ahol hosszabb-rövidebb ideig előadott. Másodszor főnökként emlékezem most reá. Amikor két és félévi budapesti »száműzetésemből« 1971-ben visszahívott Szegedre maga mellé asszisztensnek, két tanácsot adott - mellesleg pontosan egy negyedszázadig volt hivatalosan is főnököm, s ezalatt egyetlen egyszer sem utasított, mindig csak kért vagy tanácsolt -, s ez a két tanács a következő volt: »Mi (értsd: a tanszék munkatársai) tíz órára szoktunk bejárni«, és a másik »A takarítónőkkel jóban kell lenni«. Az első