Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Gyarmathi-emlékülés - Szíj Enikő: Gyarmathi és Reguly és az Affinitas és az affinitas [Gyarmathi and Reguly and the Affinitas and affinity] 273

GYARMATHI-EMLÉKÜLÉS 279 fogásunk szereti képzelni, de az is kiderülhetne, hogy nem igazi testvérek, hanem rokonok a szó közönséges értelmében. A vér szerinti testvérségről és a tágabban értelmezett atyafiságról nem tartotta időszerűnek a döntést. Ez a kutatói szabadságot jelentő állásfoglalás jellemezte pártfogóját, Toldyt is, aki azért támogatta mindazokat, akik a magyarság eredetének kérdéséhez akár a nyelv, akár a történelem, néprajz szemszögéből hozzá akartak szólni, mert úgy gondolta, előbb kell kutatni, aztán véleményt nyilvánítani. Regulynak a népiesről és a tudományosról szóló fejtegetése első látásra meglepő, de jobban belegondolva nagyon valóságos, egészen nyilvánvalóan személyes tapasztalatokban érlelt megállapítással zárul. Reguly úgy gondolta, hogy a népieshez, a szívesen hallottakhoz mérten egyfajta emelkedettség eredménye a tudományos felfogás, amelyhez, mivel az emberek különbözőek, van, aki eljut, van, aki viszont nem. Vannak, akik a „magasabb felfogásra nem képesek, ... mert a szemlélet és felfogás módja nem áll mindig az ember hatalmában", de ezt nem kell „gáncsolni", tudniillik „hol a szellem nem hatott még tárgyilagos ismeretig és józanabb világszemléletet nem nyert, ott a képzelet és az ábránd pótolja a fel nem fogható vagy ki nem kutatható igazság helyét, és adja a léleknek azon erőt és szilárdságot, melyre az életben szüksége van" (15. old. kiem. Sz. E.). A magyarországi tudománytörténet szeret abszolút mértékkel mérni és lehetőleg a világtól való elmaradottságunkat hozni ki az összehasonlítás, méricskélés végeredményeként. Regulynak vannak elmarasztalható nézetei is. Csakhogy nézzük meg, hogyan gondolkodtak mások máshol ugyanezen vagy hasonló kérdésekről, s kiderül, hogy a helyzet máshol sem volt jobb. Példának okáért elég csak a Castrénről alkotott tudományos képet és közvéleményt közelebbről megnézegetni. Az 1930-as (!) években bátorkodott a neves szlavista J. J. Mikkola az ural-altaji rokonságról, pontosabban az altáji rokonságról leírni azt, hogy Castrén előbb tette bele a gyereket az Altaj lejtőin ringó bölcsőbe, minthogy megszületett volna. Nem véletlen, hogy Gyarmathi az Affinitás után írt ugyan még egy nyelvészeti munkát, de ezt az utókor „elfelejthetőnek" minősítette, jóllehet nem az, és aztán felhagyott a nyelvészettel. Ennek számos oka lehetett, de az egyik minden bizonnyal az volt, hogy úgy érezhette, megtett mindent, amit a rendelkezésre álló forrásmunkák ismeretében megtehetett. Mindaddig, amíg újabb nyelvi források nem álltak rendelkezésre, a nyelvtudomány elvi tekintetben is egy helyben topogott, saját leíró problémáival volt elfoglalva vagy pedig - mai szóval élve -nyelvpolitikai és nyelvstratégiai kérdéseket kellett megoldania. Figyelemre méltó Reguly érvelésében az éppen most kitétel: Gyarmathi 1830-ban halt meg, úgy, hogy élete utolsó évtizedeiben nem a nyelvrokonság kérdései, nem a nyelv múltja, hanem az élő magyar nyelv jelene és főleg jövője volt a hazai értelmiség