Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Gyarmathi-emlékülés - Lőrinczy Réka: Megjegyzések és újabb adalékok a finnugor nyelvrokonítás fogadtatásához [Some remarks and contributions to the reception of the idea of Finno-Ugric relatedness] 261

GYARMATHI-EMLÉKÜLÉS 263 domány-történeti kérdéseihez H. Labore 1991). E kor harcai a nem kizárólag tudományos tárgyilagossággal vívott „oklevél-csatározások" is (Hóman 1925a: 27 és kk., Dümmerth 1976: 11-12; 27-28; Sinkovics 1974: 526-527 és kk.). E tudománytörténeti események és a velük összefüggő információk áramlása a társadalom szélesebb körei felé azonban megfelelő szakmai intézményeknek, a nyilvánosság szakfórumainak (azaz szak- és tudományos ismeretterjesztő sajtónak a) hiányában mentek végbe. A viták a szembenállók önálló kötetekben kiadott (nem is mindig szorosan e tárgykörrel foglalkozó) munkáinak lapjain, tehát nem publicisztikai jelleggel, nem a későbbi értelemben vett nagyközönség előtt folytak. A 18. század végére a „több felekezetre bomlott magyar kereszténység a vallási belvillongások elültével (...) jutott el odáig, hogy az ellentétek a tudományosság nemes versengésévé szelídültek, amit tovább színesített a katolikus (elsősorban piarista és a jezsuita) rendek egymás közti rivalizálása" (Szabados 1998: 627-8). A szintén nem „dogmatikai" alapú nép- és nyelveredeztetési ellenvéleményekhez még Hóman 1925a: 28 stb., Dümmerth 1969: 16-20, Éder [1975] főként 10, 14. A 19. század eleji korszak jellemzéséhez pedig: „Hiányzottak az utódok, (...) az udvar - legjelesebb történetíróinkat mellőzve - szemében megbízható, de tudományos szempontból jelentéktelen emberekkel (Koppi, Trenka, Keresztúri) töltötte be a nagyon is átlátszó ürüggyel eltávolított Katona István történeti tanszékét. (...) Pray, Wagner, Schönwisner, Cornides és Schwartner - csupán a segédtudományok tanszékén tudtak szóhoz jutni, ahol a tanulmányi szabályok formalizmusa teljesen megkötötte kezüket." A történettudományi színvonal ez utáni helyreállását újabb hanyatlás követte (sajnos, épp a nyelvtudomány publicisztikusság általi megkísértettsége idején): „A XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedében (...) a munka elvesztette tudatosságát, a kutatás ötletszerűvé vált. Az eredmény történelmi irodalmunk elsekélyesedése lett" (Hóman 1925a: 29 és kk., 41-2). A hivatkozott tudománytörténeti tények feltehetőleg nem csak a mai nem történész többség számára, de a magyar nyelvtudomány történetének kérdéseivel a századforduló táján és a 20. század első felében foglalkozók legtöbbje számára sem voltak teljesen ismeretesek. Erre is, talán nem elég kritikával átvett saját hivatkozásaira is alighanem joggal vonatkoztathatók Lakó György bíráló megjegyzései (Lakó 1991). 2. Az ellenállás széleskörű volt, az „ellenállók" főleg protestánsok voltak - tartja a szakirodalom (Éder 2000: 49-56; 56-61). Legalábbis a magam számára azonban e tételnek még a következő tárgyalása sem egészen meggyőző: „Hogy kik voltak Sajnovics ellenlábasai, arra az éles szemű Sándor István irányította rá figyelmünket. (...) »Sokan valamint a' Magyar úgy a' Né-