Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Szemle, ismertetések - Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája. [Stilistic description of the Hungarian] 285

SZEMLE, ISMERTETÉSEK 287 5. A könyv elméleti újdonsága és ebből fakadó jelentősége abban rejlik, hogy míg az eddigi komolyan vehető magyar stilisztikák (nemcsak A magyar stilisztika vázlata vagy Szabó Zoltánék Kis magyar stilisztikája, hanem Török Gábor, sőt Fónagy Iván munkái is) a grammatikán és a szemantikán alapulnak, addig ez az új stilisztika merőben eltérő elvi alapokat és szemléleti keretet vall magáénak. A szerző önjellemzését idézve: „... az alább olvasható stilisztika nyelvészeti szempontból pragmatikai és kognitív, kommunikációelméleti szempontból interakciós, nyelvfilozófiai szempontból pedig hermeneutikai alapozású. Ennek fogalmi keretében kívánja az anyanyelvi beszélő stilisztikai tudását bemutatni" (17). Ha nagy nevekkel akarjuk körülhatárolni Tolcsvai Nagy Gábor munkájának szellemi forrásvidékét, Gadamert és Jaußt (hermeneutika, befogadásesztétika), Barbara Sandigot (pragmatikai stilisztika) és Langackert (kognitív nyelvelmélet) kell említenünk. Nem véletlen, hogy ők a leggyakrabban idézett szerzők. Hozzájuk képest a strukturalizmus „szentjei", Saussure és Roman Jakobson kedvezőtlen minősítést kapnak, és kisebb idézettségre vannak kárhoztatva. Mindez azonban a könyv és a szerző szemléletéből fakad, így inkább erénynek, mint fogyatékosságnak tekintendő. 6. Mint jeleztem, a könyv tartalmának ismertetésére és egyes állításainak bírálatára nem vállalkozhatom. Van azonban a szerzőnek, illetőleg az általa Magyarországon meghonosítani kívánt irányzatnak néhány olyan alapvető tétele (különösen a stíluselméleti részben), amelyet vétek lenne említetlenül hagyni. A nyelvi modell fejezetéből okvetlenül ki kell emelnünk a nyelvi interakcióval foglalkozó fejtegetést (41—45). Számomra ez bizonyult az egész könyv leginkább gondolatébresztő mozzanatának. Az „együttműködési alapelv" kategóriáját Paul Grice a mindennapi kommunikáció elemzése kapcsán dolgozta ki (A társalgás logikája, magyarul 1988-ban), Tolcsvai Nagy azonban jól látja, hogy ennek érvényességét ki lehet terjeszteni a nyelvi kommunikáció többi válfajára, köztük a szépirodalmi szöveg megalkotására/befogadására is. A szöveget mint reprezentációt a beszélő (író) és a hallgató (olvasó) együttműködése, interakciója hozza létre oly módon, hogy a megértetés szándéka találkozik a megértés szándékával. Ezért nincs (nem lehet) ebben a szemléleti keretben a szövegnek a befogadótól független, objektív, „végleges", „hiteles" jelentése: „... a hermeneutikai és pragmatikai nézőpontnak megfelelően a szövegnek nincs objektíve ... meghatározható végleges, hiteles olvasata, [a] befogadótól független jelentése" (42). E szerint a modell szerint produkció és recepció dinamikus kölcsönhatásban vannak egymással: nemcsak a produkció aktív cselekvés, hanem a recepció is; író és olvasó a szöveg által, annak közvetítésével kommunikálnak egymással. Ebből következik, hogy a befogadó nem egy eleve adott, a kommunikáció résztvevőitől, a pragmatikai körülményektől független jelentésnek a minél tökéletesebb megfejtésére törekszik, hanem „befogadói cselekedetéivel jelentést ad (!) az irodalmi szövegnek (47). Idáig már nem vagyok hajlandó követni a