Nyelvtudományi Közlemények 93. kötet (1992-1993)

Tanulmányok - Szende Tamás: A szekvencia időszerkezetének torzulása a köznyelvi beszéd ’lazítási folyamataiban’ [From ’Underlying’ to ’Lenited’: On temporal pattern distortion in Hungarian] 3

32 SZENDE TAMÁS hogy az artikuláció egyetlen esemény pont járói van szó. Általában a beszédprodukció energiacsökkenéséről beszélni nyilvánvalóan értelmetlen: aki több redukciós jelenséggel ugyan, de hosszabban vagy éppen „pongyolábban fogalmazva" közöl, összességében nem fogyaszt kevesebb energiát, mint a megfontolt közlő a lento műfajában. Legföljebb azt lehet mondani, hogy azonos energiával létrehozott allegro közleménybe viszonylag több fonemikus elem fér bele, mint a lentóba.) A látszat azt mutatja, hogy a lazításoknak ezt a változatát közlési veszteségnek kell tekintenünk. E föltételezés mellett lehet érvelni azzal, hogy minden olyan esetben, amelyben a fonemikus alapalak és realizációs formája között a diszkrepancia nő, a beszédmegértés teljesítménye szükségszerűen romlik. Egy ilyen érvelés azonban meglehetősen szűk látókörű volna, mert kiindulásában hibás. Ugyanis azt a rejtett premisszát tartalmazza, hogy a közlemény megértése, azonosítása az egységnyi beszédesemények azonosítására épül. Márpedig a szöveg (ap)percepciójában a szokásos körülmények között nem különül el olyan stratégia, amely az egyedi hangesemények fonemikus megfeleléseit keresi. A közléstartalmak azonosításában állandó a tudományos szemlélet számára elkülöníthető „percepciós szintek" együttműködése: a beszédmegértés komplex és globálisan előrehaladó azonosító folyamat. Ha azoknak az adatoknak a halmaza, amelyeket azonosítani kell, kisebb területen szóródik, az azonosítás feladata egyszerűbb és megoldása biztosabb, mert a szükséges elemi döntések száma alacsonyabb. A zárhang —> réshang változtatást illetően ugyan egyfelől valóban két kategória váltása történik, de — és ez a jelenség másik, a hallgató pozícióját könnyítő oldala — a változtatás kimeneti felén található egységek, a réshangok artikulációja stabilabb. A magyarban a réshangok ejtésingadozása jelentősen kisebb, mint a zárhangoké: palatográfiai mérések alapján a zárhangok átlagos ejtésingadozása úgy viszonylik a rés hangokéhoz, mint 10,45 : 6,30 az akadályképző felületek területének százalékos arányában kifejezve (1. Szende 1974. 350). A szóban forgó redukciótípus is bizonyos egyensúlyállapot megőrzését tükrözi, ha tekintetbe vesszük e két, ellentétesnek értelmezett hatást, amelyet mintegy állandósít a magyar hangtörténetben lezajlott [k] és [g] —• [x] és [7] (vö. Bárczi 1958. 111) változás. (iii) Az előzőekben tárgyalt, az (i) és (ii) pont alatti redukciótípusok érvényesülhetnek végül együttesen és egyidejűleg is. Itt a részek összessége kivételesen azonos az egésszel, legföljebb annyit tehetünk hozzá, hogy ebben a vegyes redukciótípusban a két módosító faktor erősíti egymást a lazítási folyamatban. A vegyes forma a [-f folyamatos] jegyű elemek (így a magánhangzók és a likvidák) körében gyakori. Nyelvtudományi Közlemények 93. 1992-1993.