Nyelvtudományi Közlemények 90. kötet (1989)

Kisebb közlemények - Gósy Mária: Az invariancia jelensége a beszédben [The phenomenon of invariance in speech] 73

lítették a témát. A kiindulás az észlelés, az első kérdés pedig az, hogy ennek az artikulációval vagy az akusztikummal szorosabb-e a kapcsolata (vö. artikulációs vagy akusztikus invariáns jegy). Delattre egyenesen úgy fogalmaz, hogy az ún. disztinktív jegy tulajdonképpen nem más, mint egy perceptuális jel, amelyet vagy artikulációs, vagy akusztikus sajátságain át lehet vizsgálni, de mindenképpen invariánsként fog funkcionálni (1967. H-) . Más szavakkal ez azt jelenti, hogy az invariáns jegyeknek vagy a gesztusok (artikulációs mozgások), vagy eredményük (az akusztikum) szintjén kell leírhatóknak lenniük. Tekintve, hogy ez egyforma, a leírási módszer szabadon választható. Port javaslata a következő. A hallgató számára természetesen az akusztikai jelnek, azaz a hallásélménynek kell állandónak lennie. Ez viszont feltételezi, hogy a különböző fiziológiai adottságok ellenére , ugyanazon mozgások ugyanazon élményt keltik , itt tehát kimutatható az invariáns tartalom. Gyermeknyelvi vizsgálataim tapasztalata azonban ellentmond ennek a feltételezésnek: sok esetben ahhoz, hogy a gyermek a „szükséges" hangzást elérje, a „szükséges" hallásélményt keltse a hallgatóságban, módosított, nemritkán egészen más artikulációs mozgássort kell elvégeznie, mint a felnőttnek. Ennek oka elsősorban (de nem kizárólag) beszédszerveinek a felnőttéétől különböző morfológiai felépítése (az „eltérések" közül: a lágyszájpad méretei, arc- és orrüregi változások, a vokális traktus hossza). A hasonlatként felhozott Morse-abc sem meggyőző. Eszerint ugyanis mindegy, hogy valaki az írott pontot és vesszőt vagy pedig a hallott rövid és hosszú időtartamú jeleket értelmezi, az eredmény azonos. Csakhogy az artikuláció és az akusztikum között nincs egy-az-egynek megfelelés (vö. 1. ábra), ez pedig megnehezíti a közös invariáns megtalálását. Nem derül ki továbbá, hogy mely esetekben kell artikulációs és melyekben akusztikus invarianciát keresnünk. Mindezek feloldására Port szemléletes hipotézist vezet elő (i. m.). Eszerint az invariancia mint jelenség az egyes síkok (úgymint artikuláció — akusztikum — észlelés) közötti transzformációban keresendő és fogható meg egyértelműen. Több ún. fonetikai teret tételez föl, amelyek között invariáns transzformációk biztosítják a kapcsolatot. Úgy gondolja, hogy ezen a 77