Nyelvtudományi Közlemények 89. kötet (1987-1988)

Szemle – ismertetések - Rédei Károly: Mikko Korhonen: Johdatus lapin kielen historiaan 226

szibiiáns (affrikáta; közé" hömorgán zárhang fe jlődülrt (*-nká- > ***). Korhonen (254) szerint valószínűbb, hogy ez a mód jel a FU *_sfc- > korai ősfinn *-ák- *>*-ks gyakorító képzőre megy vissza. Finnségi folytatói: észt saaksin, lív síks 'kapnék'. — A lapp nyugati nyelvjárásaiban van egy 1 feltételes mód jel is: N Kt gulalin 'hallanék'. Ez a finn -/e/l/e/- gyakorító képzővel függ össze. Vö. karj.-aun. nouzettelin 'felkeltem volna', andel' 'adott volna' (255). v Az imperativusnak az őslappban öt allomorfja volt:

*-k , *-kë-, 0, *-kx-, *-*- Az őslapp *-k (< PU *-0 felszólító módjelnek Korhonen (256—257) szerint a finnségi nyelveken kívül a mordvinban, a magyarban, az oszt jakban és a szamojéd nyelvekben vannak megfelelői. Ez a megállapítás némi korrekcióra szorul: a m. j és az osztj. -a/-ä mód jel nem tartozik ide (Rédei: NytudÉrt. 104: 649—653, FUF 44: 1—10). Az imperativusi *~k a több finnugor nyelvben praesens jelként és deverbális névszóképzőként előforduló *A:-val azonos. Az imperativust az uráli nyelvekben a jelölt és jelöletlen jelen időjel fejezi ki (vö. még Rédei: i. h.). A felszólító mód jele a páratlan szótagú igék tbsz. 2. személyében N -kki—, ktsz. 2. személyében pedig -k'ke- Ez korai ősfinn *-ka/-kä alakból származik, mely etimológiailag kétségtelenül azonos a *-k módjellel. A magánhangzóra végződő variáns korai ősfinn újítás lehet az indicativus jelen idejű alakjainak (egysz. 2. sz. *aja-t : tbsz. 2. sz. *aja-ta) analógiájára (258). A 0 morfémás felszólító mód a páros szótagú igék ktsz. és tbsz. 2. személyű alakjaiban használatos. Pl.: ktsz. 2. sz.: vuoggje 'űzzetek' < őslapp *ôjë-dë-n < korai ősfinn *aj'a + ta4n, tbsz. 2. sz. vüggjit, vuog'gjet, vuog'gjet < őslapp *ôjê-dë < korai ősfinn *ajaita. A jelöletlen módjel több finnugor nyelv tbsz. 2. sz. alakjában is előfordul (mordvin, cseremisz, permi nyelvek) (258—260). Megjegyezném, hogy a zürj. mun§(j) 'menjetek*, votj. Cote 'adjatok' formák végéről *-k többesjel^kopott le (Rédei: NytudÉrt. 104: 651, FUF 44: 4). Az őslapp *-£*- és *--ö (> N -kku-, -k'ko-; -o-, -tí-, -«#-) a tbsz. 1. és 3- személyében használatos: az *7> a páros szótagú tövekhez járul (a tő végmagánhangzója helyére kerül), a *-kÁ- pedig a páratlan szótagú tövekben jelentkezik. A lapp *-**- jelet a finn -ko/-ko imperativus-optativus módjellel vetik egybe. Eredetére két magyarázat van: *-ka /-kä ij (kicsinyítő képző). Ez esetben a lapp mód jel finnből való átvétel lehet, mivel az *a^' > oi > o (ö ) változás csak a korai ősfinn után játszódhatott le. Kevésbé valószínű feltevés, hogy a -ko már a korai ősfinnben megvolt. Ez esetben eredeti *—ka-v alakból kellene kiindulnunk, de a v funkciója tisztázatlan. Az ** allomorf a *k* mellé a *0 */ce váltakozás analógiájára jöhetett létre (260 — —261). Korhonen a 264—267. lapon a lapp időjeleket tárgyalja. A lappban leíró szempontból nem számolhatunk jelenidő-jellel, jóllehet ilyenek történetileg kimutathatók (*-a-, *-pLa/-pa, *-ja/-ja). Minthogy ezek szorosan hozzátapadtak az igei személyragokhoz, tárgyalásukra ott kerít sort. Az őslappra két múltidő-jel következtethető ki. Az egyik a *-j-, melynek két allomorfja lehetett: *-j- és * -j'g < korai ősfinn *~j. A * —j'g mássalhangzós személyragok előtt szerepelt: lpN mannim 'mentem' < őslapp *men§-je-m < korai ősfinn *mene+je+m. A *-j allomorf szó végén és CVC típusú személyragok előtt jelentkezett. Pl.: lpN rnânâi < őslapp *mene-j < korai ős-236