Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

48 KEMÉNY GÁBOR s ehhez képest 1. kvázi-szint : mely elf oly . . ., ill. mely elszáll. . . 2. kvázi-szint : mint könny, ill. mint sóhaj Csakhogy valójában ez az ,.olvadok a hóval" is kvázi-szintű kijelentés, mert kibontása, továbbszövése ennek a metaforának : „Pehely vagyok, . . ." Tehát míg az utána következő hasonlító mellékmondatokhoz képest csakugyan inkább reális ez a kijelentés, addig az előzményéhez viszonyítva (pontosabban : ahhoz kapcsolódva) inkább kvázi ! c) Függ végül attól is a reális, ill. kvázi minősítés, hogy a szöveg milyen műfajú (tehát a tágabb kontextustól, műfaji kontextustól). A mindennapi, gyakorlati célú kommunikációban nyilván helytelenek szemantikailag ezek a mondatok (idézi Kiefer é. n. 18) : A szék azzal vádolta az asztalt, hogy összeesett. A kutya azzal vádolta a macskát, hogy tejet lopott. Egy mesében viszont — a műfaj normájának megfelelően — teljesen rendjén való, reális kijelentések volnának. Ahogy Andersen meséjében (A rendíthetetlen ólomkatona) sem kvázi-kijelentés, megszemélyesítés, ha a féllábú ólomkatona hall, gondol, szemügyre vesz valamit (Andersen legszebb meséi. Bp. 1967. Vál. és átdolg. Rab Zsuzsa, 5 kk.), vagy amikor azt írja Andersen egy másik meséjében a tűzre vetett karácsonyfáról, hogy ,,egy-egy sóhaj volt minden roppanása" (uo. 18). Ugyanis a meseszöveg, ill. általában a műfaj egészében tényként fogadjuk el azt a fikciót, hogy állatok, növények, tárgyak emberi lény módjára éreznek, beszélnek, gondolkodnak. (Mukarovsky az ilyen „megszemélyesítést" motívum értékűnek nevezi, megkülönböztetésül a valódi, szemantikai megszemélyesítéstől; vö. Zalabai 1981. 166; ugyanerről 1. még Cohen 1966. 117-8; Eco 1972/76. 347-8; Kocsány 1981. 66.) Mielőtt továbbhaladnánk, foglaljuk össze, mit tud mondani az ismertetett hipotézis a kép és az azt magában foglaló szövegkörnyezet (a ,,nem kép") közti különbségről. A hipotézis szerint az egymáshoz képest inhomogénnak érzékelt szövegelemek különbözőségét az okozza, hogy eltérően viszonyulnak a szövegen kívüli valósághoz : a kijelentések egyik része (többsége) közvetlenül utal rá (ezek az ún. reális kijelentések), másik része viszont csak közvetve (ezek a kvázi-kijelentések). A nyelvi kép az utóbbi típusba tartozik, sőt gyakorlatilag azonos vele. A reális—kvázi különbségtétel azonban, mint láthattuk, meglehetősen viszonylagos, sőt felvetődhet az az ellenérv is, hogy az irodalmi szöveg a maga egészében fikció (kvázi-ítéletek, ál-állítások sorozata, ahogyan Ingarden, ill. I. A. Richards véli), amely sem egészében, sem bizonyos részleteiben nem vonatkozik közvetlenül a valóságra. Kívánatosnak látszik tehát másféleképp is megalapozni a kép és a nem kép közötti megkülönböztetést. Ehhez induljunk ki abból a triviálisnak látszó megállapításból, hogy a kép mindig valami többlettel, valamilyen külső elemmel járul hozzá a mű jelkészletéhez, életanyagához. Ezt Michel Le Guern úgy fogalmazza meg Pascal költői képeiről szóló monográfiájában, hogy „a kép