Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)
Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39
46 KEMÉNY GÁBOR mánytörténetileg is), hogy Du Marsais és követői felfogása szerint éppen az alakzat az, ami lehetővé teszi a művészi, ül. szónoki szöveg sajátos voltának — a stílusnak — a megragadását. (Ebből is érthető, miért foglalt el a képek tanulmányozása oly jelentős helyet a francia klasszicista retorikában, amely a kor ,,parole-nyelvészeteként" az aktualizált nyelvvel, a nyelvhasználattal foglalkozott, szemben a nyelv elvont szabályrendszerét rögzítő grammatikával.) De hát miben is rejlik voltaképp a különbség a szövegből ily módon ,,kiemelkedő" nyelvi szegmentum (a kép) és a szöveg többi része, a kontextus között ? Vannak olyan hipotézisek, amelyek szerint az egymáshoz képest heterogénnak érzett szövegdarabok abban térnek el egymástól, hogy különbözően viszonyulnak a nyelven kívüli valósághoz. Voigt Vilmos például az ősz és tavasz között című Babits- és A ló meghal, a madarak kirepülnek című Kassákvers egybevetésekor (1971. 341 kk.) abból a feltevésből indul ki, hogy az irodalmi mű kétféle típusú kijelentésekből tevődik össze : a) reális kijelentések (ezek közvetlenül vonatkoznak a valóságra, pl. Babits versében „sietnek az esték" vagy Kassáknál: ,,Bécsben 3 napig az utcán aludtunk") ; b) k v á z i-kijelentések (azaz a reális kijelentésekre vonatkozó poétikai reláció-kijelentések, amelyeknek nincs közvetlen valóságtartalmuk, hanem pusztán költői fikcióként fordulnak elő, pl. metaforák, megszemélyesítések, hasonlatok: ,,sietnek az esték, / álnokul mint a tolvaj öregség", ill. Kassák poémájában : ,,a hajó pedig döcögött velünk / mint a terhes asszony"). Vagyis a nyelvi kép ebben a megközelítésben kvázi-kijelentés-nék minősül, amely azáltal „emelkedik ki" környezetéből, hogy azzal ellentétben nem közvetlenül vonatkozik a szövegen kívüli objektív valóságra, hanem csak közvetve, azoknak a reális kijelentéseknek a közvetítésével, amelyektől mint poétikai fikció elkülönül. A Voigt Vilmos-féle kvázi-kijelentés fogalma tehát nem azonos Roman Ingarden kvázi-ítélet kategóriájával, amely az irodalmi műnek minden egyes kijelentő mondatát magában foglalja (vö. Ingarden 1931/77. 166—88). Ingarden szerint az irodalmi művekben szereplő állító mondatok — ellentétben például a tudomány állításaival — nem tekinthetők valódi ítéletmondatoknak : az olvasónak nem jut eszébe, hogy az illető mondatok igazsága vagy hamissága felől érdeklődjék (i. m. 172—3). A költészetben ábrázolt tárgyak nem hasonmásai a költőin kívüli valóságnak ; „hűségük" ennélfogva nem erény, „pontatlanságuk" nem hiba. A mű nem az íróról vagy környezetéről szóló „igazságok" gyűjteménye, nem eszköz, amelynek segítségével bepillantást nyerhetünk az író életébe, vagy tájékoztatást kaphatunk arról a világról, amelyben élt. Az irodalmi műnek nem lényeges funkciója az olvasóra gyakorolt erkölcsi hatás. (L. uő 1961/68. 48, 50.) Ugyancsak különbözik a kvázi-kijelentés az I. A. Richards-féle álkijelentéstől (pseudo-statement-től), amely szintén mindegyik állítására vonatkozik a nyelvi műalkotásnak : a költemény Richards szerint szavakból álló forma, amelyet kizárólag az a hatása igazol, melyet impulzusaink és attitűdjeink felszabadításával és megszervezésével miránk, befogadókra gyakorol. Ezzel szemben a tudomány valódi kijelentéseit (statement-]eit) a logikai igazságuk igazolja,, azaz megfelelésük azzal a ténnyel, melyre rámutatnak (I. A. Richards 1926/59. 456—7 ; az elméletre vonatkozó bőséges kritikai visszhangból vö. :
