Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Kaukonen, Väinö: Gondolatok a Kalevala finnugor hátteréről [On the Finno-Ugric Background of the Kalevala] 425

A KALEVALA FENUTTGOR HÁTTERÉRŐL 427 bonyodalmasabb volt, erről Lönnrot ezt mondja: ,,Suomi akkor még nem volt a finn föld közös neve, hanem külön hely, vagyis országrész elnevezése, mint pl. Savó most" (35 : 351). Úgy látszik, Lönnrot azt képzelte, hogy a kalevalaiak lakóhelyén, akármilyen is lehetett Észak-Oroszországban, több megye is volt, Suomi közülük az egyik. Vuoksi, Imatra, Häme, Kemijoki stb. Lönnrot szerint a Kalevalában nem utal a finn földön lévő földrajzi helyekre, mivel azok a nevek, ,,mint sok más is, vándorló nevek voltak, amelyek követték a finneket, amikor mai lakóhelyeikre költöztek". Joukahainent „lappnak" mondják (3 : 21), de nem szabad a későbbi értelemben vett lappnak (saamelainen) tartani. Lönnrot szerint a szó „kezdetben lapessa, azaz lappeassa, mellette dbZÍXZ eb határon lakót jelentette" és ,,Lappi" (Lappföld) tehát ilyenformán „határföld". Ilyenféle magyarázatokkal igyekezett Lönnrot érthetővé tenni azt a felfogását, hogy a finnek ősei az őstörténeti korban valahol Észak-Oroszországban éltek és köreikben énekelték a „Kalevala énekeit". A költészet a nyelv művészete, a Kalevala pedig a világirodalom egyik legnagyobb költői műve. Lönnrot herderi ábrándja, amely főleg a karjalai népköltészet alapján keletkezett és amely a fenkölt költészet alakját kapta. Ezért mindaz, amit eddig mondtunk Lönnrot felfogásáról, nem érinti magát a költői művet, hanem Lönnrot indokait és motivációját az alkotómunka idejéből. Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar kutatóknak is milyen érdemei vannak a finnugor népek, valamint a finn nép vizsgálata terén, itt is központi helyen a Kalevala kutatásában. A finnugrisztika szemszögéből nézve, jubileumát ünneplő, nagyon fiatal Kalevalának a mai szóhasználat szerint mégis nagyon régi gyökerei vannak. Olyan távoli múltba nyúlnak, hogy a tudomány aligha tud a legrégibb forrásokig jutni. Pl. a Kalevala legutolsó éneke a Megváltóról szóló karjalai éneken alapul, amelynek a kiindulópontja az időszámítás elején van, sőt részint még korábbi időben. Érdekes az a kérdés is, lehet-e olyasmi a Kalevalában, amely netán a finn és a magyar ősök közös koráig, az évezredekkel ezelőtti finnugor korig vezethető vissza. Csak a hiedelmek és a mítoszok jöhetnek szóba, amelyek a folklorisztika, valamint az összehasonlító hittudomány kutatási területéhez tartoznak. A Kalevala finnugor háttere leginkább a karjalai népköltészet kutatására szorítkozik, ezen a téren érhet el figyelemre méltó eredményeket. A következőkben néhány példával igyekszem megvilágítani az elmondottakat. A Kalevala elején található a Világ születésének ősi mítosza, amelynek alapján az eposzt kozmogóniai költői műnek is tarthatjuk. A természet legidősebb tündére (Umatar) a tengerbe ereszkedik és egy réce a térdére rakja a fészkét. A réce hat arany tojást tojik, egy vas tojást pedig hetediknek. A tojások vízbe gurulnak és darabokra törnek. De „Nem veszett vízbe mégsem, semmi sem süllyed a sárba, megmaradt minden darabja, széppé vált minden szilánkja ! Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett, tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent, sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született, fehérjéből a tojásnak halavány hold keletkezett, tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen, tojás fekete foltjából felleg lett a levegőben." (1 : 229—244)