Nyelvtudományi Közlemények 86. kötet (1984)

Tanulmányok - Kassai Ilona: Kell-e a magyar köznyelvben diftongusnak lennie? [Schould There Be Any Diphtongs in Standard Hungarian?] 152

MAGYAR KÖZNYELVI DIFTONGUS 153 A magyar nyelvészetben a fonetikailag eldönthetetlen kérdés ilyen módon megnyugtatóan eldőlt. Annak a bizonytalanságnak azonban, amely a szerző által holland és más nyelvekre vonatkozó fonetikai kézikönyvekből érvként idézett véleményeket olvasva a diftongusok körül kibontakozik, kevés a meggyőző ereje. Elegendő csupán az <aai>, <ooi>, <oei>, <ieuw>, <eeuw> grafémákkal jelölt hangjelenségek szerzőről-szerzőre eltérő besorolására utalni : hol diftongusnak, hol diftongus -\- félhangzó, hol pedig magánhangzó+ mássalhangzó kapcsolatának tekintik. Vagy arra, hogy az [ei] diftongus az ei 'tojás' lexémában a többesszám jelének felvétele során (eieren) [e] magánhangzó -f [j] mássalhangzó kapcsolatára bomlik fel. Hihető-e mármost, hogy a fonetikai elemzés a hollandban egyértelmű döntéshez vezetett, azaz elfogadható-e Kylstra válasza ? Aligha. Annál is kevésbé, mert amikor az általam felhozott érvekkel szemben a diftongus védelmében azt írja, hogy ,,Egy hang jellege helyzetétől függően változhat" (150), szándékával ellentétesen a típus (fonéma) és a variáns (beszédhang) viszonyát, fonológiai elvnek a fonetikában való működését állítja. Ha ugyanis a fonológiai elv nem működne, értelmetlenség volna arról beszélni, hogy valamely beszédhang különböző körülményektől függően hogyan realizálódik az ejtésben. Annyi hangegységet kellene számon tartani, ahány eltérő realizációt feltárunk. És amikor arra kérdezünk rá, hogy milyen egy bizonyos fonetikai jelenség „hangértéke", voltaképpen akkor is afelől tudakozódunk, hogy milyen elvont fonológiai egység van a konkrét realizáció hátterében. Nem a nyelvész önkénye tehát, ha vitás hangtani kérdéseket nem-hangtani alapon próbál tisztázni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a vitás kérdésekben — egyedi használóinak szándékától függetlenül — maga a nyelv dönt, s a nyelvész ezt a döntést ismeri fel. Példaként arra a nehézségre utalok, amely a beszédhangok két nagy osztályának, a magánhangzóknak és a mássalhangzóknak a fonetikai elkülönítésében a mai napig fennáll, különösen a szonánsoknak nevezett beszédhangok vonatkozásában. Ugyanakkor az egyes nyelvek a magánhangzó/mássalhangzó megkülönböztetést tévedhetetlenül alkalmazzák az említett szonánsok esetében is, noha fonetikailag egyik osztályba sem sorolhatók be kompromisszum nélkül. De ha már szóba került az önkény. Vajon nem önkény szüli-e azt az igényt, hogy különböző nyelvek azonosan hangzó beszédjelenségei azonos megítélésben részesüljenek ? Ha kiderülne, mondjuk, hogy a holland rövid [u] ugyanolyan időtartammal valósul meg, mint a magyar hosszú [u:], milyen alapon volna elvárható, főként pedig jogosult, hogy a holland nyelvészetben is hosszúnak tekintsék a kérdéses magánhangzót? Hiszen elsősorban az számít, hogy egy hangelem a saját rendszerében, a többi hangelemhez képest hogyan viselkedik, és miként írható le. Az másodlagos, bár a nyelvtanulás szempontjából kétségtelen a relevanciája, hogy egy másik rendszer valamely eleméhez képest milyen tulajdonságokkal rendelkezik. E rövid eszmefuttatás után befejezésként tulajdonképpen korábbi érveimet, azaz a magyar nyelv érveit kellene megismételnem, ehelyett azonban javaslattal élek. Mivel az idézett véleményekből nem derül ki, hogy eszközös vizsgálatokon alapulnak-e vagy csak puszta füllel történő észlelésen, javaslom, hogy a szerző a T. de Graaffal közösen írt vitaindító cikkhez alkalmazott akusztikai elemző módszerrel vessen össze kétségtelenül mássalhangzónak tekintett holland [j]-realizációkat olyanokkal, amelyekben a [j] — ugyancsak kétségtelenül — simuló eleme a diftongusnak. Ha kiderül, hogy tö-