Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

172 SZEMLE - ISMERTETÉSEK szerző a fonológiai és tonológiai kérdésekkel. Meinhof bantu alapnyelvi prozodológiáját bírálván kifejti (88 — 89), hogy a bantu nyelvekre általában az erősségi hangsúly és a tónuskülönbség összefonódása, egymásra hatása jellemző, gyakran a kettő együtt tölt be disztinktív funkciót, a tónus pedig legalább két egymást követő szótag hanglejtéskülönbségében (intervallum) mint tonéma (prozódiai megkülönböztető egység) realizálódik. A bantu nyelvek kialakulását magyarázó korábbi (Lepsius, Meinhof, „Mischsprache") és Greenberg beolvasztó elméletének megtárgyalása után (ez utóbbihoz nem fűzi hozzá saját nézetét) az őshaza (Herkunftsgebiet kifejezést alkalmazza Urheimat helyett) igen vitatott kérdéskomplexusára tér át (100—103). Ez összefügg az alapnyelv problémájával, amelyet legelőször Meinhof (1899, 1906) próbált megoldani, és az ő levezetése Guthrie (1967 — 1971) négykötetes hatalmas vállalkozásáig (az utolsó kötetek halála után jelentek meg) standard munkának számított. Mohiig mindkét rendszert gyökeres bírálatban részesítette (1974b és 1976), e cikkben összefoglalja észrevételeit. Mint nyelv járáskutató és nyelvföldrajzi szakember Meinhofot az egyoldalú családfaleszármaztatásért marasztalja el, Guthrie életművét ezenkívül a változási folyamatok félreismeréséből eredő következetlenségeiért. A kézikönyv fejezetében mindezt csak röviden említi meg (83 — 86). Az őshaza kérdésében Guthrie (1. 1962-ben megjelent munkáit is) úgy nyilatkozott, hogy az őserdővidéktől (Regenwaldzone) délkeletre lokalizálható, s ott alakult ki az alapnyelv is, amely időben és térben többféle rétegeződésben fejlődött tovább. Az őshazát ő bantu ősközpontnak (Proto-Bantu Nucleus) nevezte. Guthrie felfogása lényegesen eltér elődeiétől, akik az őserdővidéktől északra, tehát szudáni területen keresik az őshazát, de közelebbi lokalizálására vonatkozóan megint megoszlanak a nézetek. Korábban Johnston (1919) keletebbre helyezte e területet az Albert-tó környékétől délre szétágazó vándorlást feltételezve. Greenberg a bantoid nyelvek szoros rokonságára építvén nyugati (Kamerun) irányból való délre vándorlást hangoztat. Heine, Hoff és Voßen (1977) lexikostatisztikai számítások alapján Guthrie egyes nézeteivel szemben Greenberg felfogását támogatják, Sharman (1974) viszont inkább Johnston felfogására hajlik, s lényegében ehhez csatlakozik Mohiig is (1977) dialektológiai meggondolásokat követve. A bantu nyelvek belső genetikus alosztályozását illetően számos nézet született az utóbbi két évtizedben, főképp lexikostatisztikai módszert alkalmazva. Köztük Heine (1973) korábban még más álláspontot képviselt mint szerzőtársaival együtt végzett későbbi tanulmányában (1977). Mohiig itt részben hangváltozások, részben szóegyeztetések alapján 28 kiválasztott nyelv többszintű rétegeződését teszi meg az alosztályozás egységeinek. Itt a különféle izoglosszáknak nevezhető osztályozási ismérvek földrajzilag bonyolultabb képet adnak a leegyszerűsített sémákat visszatükröző egyéb kísérletekkel szemben. Mohiig szerint a különféle alosztályozási elméletek közti különbség jóval nagyobb a felső (hipotetikus) szinteken, s jóval közelebb állnak egymáshoz a legalsó szinten (az ismert, leírt szinkronikus tények szintjén), ami egyébként természetes. Ezzel lényegében ő is megerősíti azt a felfogást, hogy az alapnyelvi rekonstrukciókat alulról fölfelé kell építeni, nem pedig megfordítva. Kár, hogy nem nyilatkozik a Bennett—Sterk-féle alosztályozásról, amelyet De Wolf az előző fejezetekben részletezett. Thilo C. Schadeberg "Das Kordofanische" (117—128) címen saját kutatási témájáról írt összefoglalót. Ugyancsak 1981-ben jelent meg monográfiájának