Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Posgay Ildikó: Guszkova Antonyina: A társadalmi kapcsolatteremtés eszközei a mai magyar nyelvben 433

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 433 Ennek az új kószáknak, a céltudatos és jól szervezett kutatómunkának egyik elismerésre méltó eredménye ez a kellemes külsejű kötet. Reméljük, mielőbb lesz folytatása, hiszen a könyvből terjedelmi okokból kimaradt anyag, valamint a déli udmurt nyelvjárások, a sok viszontagságot megélt peremnyelvjárások és nyelvjárásszigetek népköltészete is megismerésre és kutatásra vár. Igény van rá, anyag van, kitűnő szakemberek is vannak. A régi keleti bölcsesség szerint mester az, akinek van tanítványa és tudós az, akinek volt mestere. Ezt a kötetet V. K. Kelmakov a nemrég elhunyt V. I. LiTKiNnek, szeretett és tisztelt mestere emlékének ajánlotta. SZÍJ ENIKŐ Guszkova Antonyina: A társadalmi kapcsolatteremtés eszközei a mai magyar nyelvben] Nyelvtudományi Értekezések 106. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest 1981. 98 I. 1. Talán nem véletlen, hogy a magyar nyelv egyik igen bonyolult, de ugyanakkor nagyon érdekes kérdéséről az első összefoglalást egy külföldi szakember írta meg. A társadalmi viselkedés szabályait ós normáit nyelvi kifejezéseszközeikkel együtt megtanulni általában nem könnyű feladat, de különösen nem az egy, a magyar nyelvet tanuló idegen számára. A magyar megszólításformák rendszerére mindig a tarkaság volt a jellemző, s ez nemcsak a társadalmi viszonyok bonyolultságából fakadt, hanem abból is, hogy hiányzott és mind a mai napig hiányzik az eszményi általános megszólításforma (vö. LADÓ JÁNOS : Nyr. 83 : 35), amely más nyelvekben, pl. német, orosz, francia stb. megvan és egyszerűbbé teszi a kérdést. 2. A szerző a magyar nyelv jó ismerője (jelenleg is oktatja nyelvünket a moszkvai egyetemen). Ösztöndíjas aspiránsként hosszabb időt töltött hazánkban, s 1978-ban sikeresen megvédte kandidátusi értekezését, amelyet a mai magyar nyelvben használatos megszólítási formákról írt, A társas érintkezés nyelvi eszközei a mai magyar nyelvben címmel. Ennek a disszertációnak az átdolgozott és kiegészített változata az ismertetendő munka. 3. A vizsgálat alapjául a Budapesten beszélt köznyelv szolgált (ezt részben az anyaggyűjtéssel kapcsolatos lehetőségek szabták így meg, vö. 8). A kérdőíves gyűjtésen kívül mai szépirodalmi művekből, valamint a rádióban és a televízióban elhangzott beszélgetésekből gyűlt össze a vizsgálandó anyag. A felhasznált kérdőív egyébként a Függelékben (88 — 91) található, a kapott adatok elemzését pedig a II. (27 — 42) ós a IV. (67 — 86) fejezetben olvashatjuk. Az előbbi a tegezést, illetőleg a tegeződést vizsgálja. A mai állapot bemutatásához óhatatlanul hozzátartozik az előzmények áttekintése, amelyből megtudhatjuk, hogy Magyarországon a 16. századig általános volt a tegeződés, korra, nemre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Később a magázó formákkal együtt használták, de általánossá már nem vált. A kölcsönös tegezés, vagy a tegeződés helyett az egyoldalú tegezés is elterjedt (vö. 279), s ez még a családon belül, házastársak között, illetőleg a szülők és gyermekek között is gyakori volt, s még ma is tapasztalható. A mai nyelvhasználatra jellemző, hogy ismét terjed a tegeződés, az egyoldalú tegezés viszont visszaszorulóban van (vö. 30). A szerző két csoportot különböztet meg a második személyű megszólítási formák használatában: 1. általános vagy „kötelező" és 2. lehetséges vagy „nem kötelező" tegezést és tegeződést, melyeknek kor, nem, társadalmi helyzet és beszédszituáció szerinti eseteit egy igen jó és érdekes táblázat (31 — 32) mutatja be. A könyvnek ez a fejezete érzékelteti leginkább, hogy a szerző maga is fiatal ember, aki az adatokat saját személyes tapasztalataival is ki tudta egészíteni és sok új, erősen szociologikus megállapításra jutott. Például: az életkor csökkenésével nő a tegezés és a tegeződés lehetősége, s ez a nyelvi norma változását, módosulását is előidézi (41). Meggondolkoztató az a megállapítása, hogy a magyar nyelvhasználatban elsősorban társadalmi tényezők döntenek a tegeződésre való áttérésben, az oroszban pedig ezt egyéni érzelmi szükséglet eredményezi (42). 4. A harmadik személyű megszólítás, a magázás és az önözés a tárgya a következő fejezetnek (43 — 66). Bár ennek az udvariassági formának a tegeződés terjedésével erősen szűkült a használati köre, még mindig bőséges anyagot nyújt a nyelvésznek, s elég sok nehézséget a magyarul beszélő külföldinek. SINOR DÉNES (NytudErt. 83 : 545 — 52) írja, hogy már a két világháború közti időben sem volt udvarias „enyhítő" szavak nélkül hasz-9