Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Márk Tamás: A finn nyelvtanírás „új hulláma” 418

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 419 távlatokat és lehetőségeket kínálva ezáltal az adott nyelv további, még alaposabb megismeréséhez. A grammatika újsága azonban nem merülhet ki az előző nyelvtanoktól való puszta különbözésben, nem beszélve arról, hogy még a legtúlhaladottabb nyelvleírásnak is vannak olyan részletei, amelyek beépülnek a rákövetkező nyelvtanokba. A nyelvtanok terjedelme, tehát hogy a nyelvi elemekből és szabályokból mi mindent von ellenőrzése alá, szinte nyelvtanról nyelvtanra változik. Vannak természetesen állandóan visszatérő részek, és vannak szinte következetesen kimaradó jelenségek is. Könnyen megeshet, hogy egy napjainkban írt szintaxis többet mond a lexikai elemek morfológiájáról, mint egy évtizedekkel ezelőtti globális grammatika szótani fejezete. Szándékosan nem beszélek a nyelvtanok korszerűségéről, még kevésbé azok esetleges magasabb szintjéről. Az ilyen minősítések mindig is rendkívül viszonylagosnak bizonyultak, s önmagukban se nem csökkentik, se nem emelik a kérdéses grammatika jelentőségét. Magától értetődik ui., hogy egy adott kor nyelvelmélete, nyelvtudománya a maga sajátos felismeréseivel, eredményeivel, azaz a maga színvonalán előbb-utóbb kitermeli az új grammatikát. Manapság, amikor számos grammatikaelmélet él egymás mellett tagadvakiegészítve egymást, felfokozódott a grammatikák újraírásának az igénye, és így felgyorsult a valóban új grammatikák születése is. Ez a jelenség figyelhető meg a hetvenes évek finn nyelvészetében is. Az általános nyelvészet új eredményei közvetlen hatással lehetnek az egyes nyelvek nyelvtanírására is. Ilyenkor a nyelvtanírás előtt több lehetőség áll: a) alkalmazzák egy általános elmélet tételeit a konkrét nyelvi rendszerre, tartózkodva minden eltérő, ,,eretnek" véleménytől, b) az eredeti alapvetésnek számító teóriát továbbfejlesztik a konkrétan vizsgált nyelvi rendszer alapján, c) a versenyben levő elméletekből egyfajta szintézist teremtenek. Jóllehet napjainkban lehet transzformációs, függőségi vagy akár esetgrammatikáról is beszélni, nem szabad teljesen megfeledkeznünk az ún. hagyományos nyelvtanokról sem. A tradicionális nyelvtanok sem topognak egy helyben, hanem állandó megújuláson mennek át, s eközben önmagukba olvasztanak számos, hagyományosnak távolról sem nevezhető komponenst, másokat viszont világosan elvetnek. Mindezek alapján nyilván való, hogy egyszerre akár több nyelvtani szintézis is születhet, sőt az ezt követő szintézisek szintézise sincs kizárva. Vegyünk példákat: a transzformációs elmélet térhódítása nyomán igyekeztek ebben a szellemben megírni az egyes nyelvek nyelvtanát. így a finn nyelvét is. (Befejezettségről aligha lehet szó, mégis mivel hosszadalmas előmunkálatokra van szükség egy ilyen típusú grammatika megformálásához, az első fontos részletek már elkészültek.) Az esetgrammatika JOHN B. ANDERSON által kidolgozott elméletét Paavo Siro alkalmazta a finn nyelvre (vö. PAAVO SIRO, Sijakielioppi. Jyväskylä 1975). A függőségi grammatikát, ha nem is elsőként, de Kalevi Tarvainen vezeti be a finn nyelvtudományba (vö. KALEVI TARVAINEN, Dependenssikielioppi. Helsinki 1977), majd többek közt ugyancsak Tarvainen igyekezett kidolgozni a finn nyelv grammatikájának egy bizonyos részletét a függőségi grammatika által kínált keretek között (vö. Uő, Suomen kielen lauseenjäsennys dependenssikkieliopin mukaan. Oulu 1977). 8*